Akik bennünket inspirálnak

Bottyán Edit recenzója

  Kezemben a könyv: akárha selyem volna.

Súlytalannak ható története, gyöngéd „fehér zenéje” csodálatra késztet: azt hiszem, nem is a szavak, inkább a szóközök csöndje mesél.

  Ahogyan a cím s a könyv borítása: a regény maga is sallangtalan. Baricco írói mérlege látszólag fukaran mér: tartózkodó finomsággal, fegyelmezett képekben beszéli el történetét.

  Technikája az impresszionista művész ecsetkezelését idézi: történés-foltokat helyez el egymás mellett, majd engedi, hogy bennünk, olvasókban érjenek össze - érzéssé.

  De milyenekké is?

Ujj Béla: Recenzió Grecsó Krisztián Tánciskolájáról

"Az igazságról beszéltem, Jocókám, az igazságról.  

A hazugság akkor is van, ha hallgatunk róla.” (91. o.)

Grecsó sokkal tudatosabb szerző annál, hogy azt gondolhassuk, hogy a mákonykínálás véletlen allegória lenne. Nem az. Szerves része a táncnak. Az ő generációjának az előző generáció (apák, nagybátyák) - az én generációm - a legkülönbözőbb kábítószereket termesztették és főzték ki. A rendszervált/oz/ta/ás (kinek mi) ideje alatt, Grecsó "nagybátyái" rendesen hülyítették egymást és másokat ezekkel a „szerekkel”. Nem nagyon igényelte senki a józanságot. Főleg a számító haszonélvezők nem. Van is rendesen másnaposság. A magyar valóság jóval cifrább helyzeteket is hozott, hoz, mint a regény extrémnek tűnő jelenetei. Sorolhatnánk.

Ha minden regény önálló totalitás, akkor ez az extrémitás normális és hatékony eszköz valóságunk tükrözésére.

Nádas Péter: Érintő találkozás

Pilinszky János költészetével

          Vasúti csomópont. Pályák többfelöl összefutnak. Vonatok állanak mëg a párhuzamos vágányokon. Várnak, míg tovább indulhatnak. Az utasok nézelődnek. Tekintetük át-áttéved a szomszéd szerelvény utasaira. Többnyire érdëktelenül. Hiszen teljesen véletlen ez az alkalmi találkozás. Néha azonban valami megfoghatatlan, különös érzés fogja mëg a két vonatból összenézőket. Aztán elindul, kihúz a vonat. A vágányok szétfutnak. Utasaink már ëgy különös, véletlennek tűnő, de mégse véletlennek érzëtt emlékkel folytatják útjaikat.

Útjaink ívén

ëgymásra derül szivünk.

Már így fut időnk.*

(N.P.: Szívseb, CXXX. haiku)

Szepes Erika - Szerdahelyi István Verstan című könyve alapmű azoknak, akik lírai eszközökkel dolgoznak.

Istók Anna:

HAGYMAHÉJAK EGY PRIZMATÜKÖRBEN
(LAWRENCE DURRELL: ALEXANDRIAI NÉGYES)


Egy kedves kollégám szerint egy könyvről a 100. oldalig mindenképpen kiderül érdemes-e továbbolvasni, vagy végezze inkább a szelektív hulladékgyűjtés oltárán áldozati bárányként. Én sose szoktam eddig kibírni, ha egy könyv jó, végigolvasom, ha rossz, a 20. oldal tájékán sóhajtva leteszem s elmerengve gondolok a szerző, a kiadó s a könyv létrejöttében közreműködő személyek degeneratív ízlésére, mellyel minket olvasókat kívántak volna ferdehajlamúvá nevelni. Az egyetlen könyv, mely eme szinte kőbevésett szabályom alól ki tudott bújni, az Lawrence Durrell Alexandriai négyese volt. Ennek oka az volt, hogy nálamnál műveltebb és olvasottabb emberek is nagyon jó könyvnek tartották, s bíztattak, olvassam el. No meg a kíváncsiság is ott bujkált bennem, hátha megtudok valamit arról az emberről, akinek hepciáskodó természetét és mérgező humorát gyerekkorom kedvenc olvasmányaiból, Gerald Durrell történeteiből már úgy ismertem, mintha saját rokonom lett volna az illető.
Az alexandriai négyes egy tetralógia, s nemhogy az első 100 oldalt, de az egész első kötetet olyan kínkeservvel tudtam csak olvasni, hogy komolyan megfordult a fejemben, valamit én csinálok rosszul. Justine-t és Melissát, Balthazart, Cleát, Pombalt, Pursewardent, Nessimet, Scobiet, és az összes többi kurvát, transzvesztitát, meleget, vérfertőzőt, a város kéjencfurcsa lakóit szövevényes szerelmi életükkel egyetemben a pokolba kívántam néha, és esténként a könyv mellé tollat és jegyzetfüzetet is készítettem az ágyamba, hogy felfejtsem segítségükkel a százféle szereplő kusza kapcsolati hálóját.