Írásaink

Én és a tükörképem

Nagy lendülettel nyitottam ki az egyetemi fodrászat ajtaját, s ahogy beléptem, Marcsi már keverte  a festéket. Beültem a fodrász székbe, nyakam köré törülköző majd nylon került, és elkezdődött az őszes hajszálaim beecsetelése. Közben beszélgettünk, én a tükörben Marcsit figyeltem, miként jár a keze, ő időnként rám pillantott, azt figyelte, hogyan reagálok a vicceire. Tíz perc alatt elkészült a festéssel, majd így szólt:

• Átmegyek a boltba és a patikába, de mire letelik az időd, visszajövök. Nyugodtam maradj a székben, már nem várok új vendéget. – azzal fogta a pénztárcáját és elment.

Tekintetem hirtelen a tükörre szegeződött. Erzsikét, a manikűröst valamint Anikót a kozmetikust kerestem, de nem találtam őket. Így már csak ketten maradtunk a fodrászatban, én és a tükörképem.

A tükör fölött világító lámpa fénye visszaverődött a testemről, és ennek tükrös vetülete nézett farkasszemet velem. Ismerős volt, de meglepő is. A felső testem teljesen betöltötte a fodrászfotelt, a mellem és a hasam jobban kidomborodott, mint 25 évvel ezelőtt, amikor először foglaltam itt helyet. Érdekes, ezt eddig észre sem vettem! Nem volt szokásom a tükör elé állni vagy ülni, nézegetni magam, milyen is vagyok. A fényképekről tudtam, hogy nézek ki, a tükröt pedig csak fésülködéshez, vagy néha a szám kirúzsozásához használtam, azt is csak akkor, amikor úgy éreztem, sápadt vagyok. 

Soha nem hittem volna, hogy ilyen nehéz mesterség az írás. Nem is az, amit papírra vet az ember, mert az jön, azt kikényszeríti valami belső vágy. Az ott van valahol az ember legmélyén, mint gomolygó, füstöt okádó, kitörni készülő láva, és addig nem hagy nyugodni, amíg ez a formátlan, fortyogó anyag betűkké, szavakká, mondatokká nem áll össze. Onnantól már csak másolni kell, papírra vagy számítógépre, kinek mi tetszik. Hanem ez még csak a fogantatás. Ezt kellene követnie a születésnek, a napvilágra jövetelnek, vagyis a megjelenésnek.

De ez már nem tőlem függ.

Stancák S. D. emlékére

Hősi lovagja a szépnek s bölcs kitudója a sok tudománynak,

Drága Barátom!  Jó Pallasnak zászlaja leng a kezedben

S láthatod, én henye mód Epykurnak iszom kábító, hűs italát.

S bár ha a sorsunk az: Ozulus együtt visz a Léthe vizén át,

Nézd nekem el, hogy amíg fejedet szűz glória fénye díszíti,

Én Jucim domborodó kebeléről álmodom édeset ott is.

/1957/

Emlékkönyvekbe valók

Istók Anna: Vonatok

Állunk a vasúti felüljárón és várjuk a tíznegyvenes hatvani személyt. Ez ilyenkor a legjobb időszak, elmegy a Sajó, jön-megy a csillogóan piros szuper személyvonat, ami enyhén futurisztikus látványt nyújt ebben az elkoszolt környezetben. Aztán többnyire végignézzük egy hév becsoszogását is a végállomásra, s ha szerencsénk van, tehervonat is jár alattunk még ebéd előtt. Fúj a szél fent a hídon, melynek korábbi vidéki traktorzöld színét pár éve rozsdásbeton árnyalatra festették. Amióta az eszemet tudom, ez a két szín váltakozik rendszeresen a mi felüljárónkon, mely ugyanolyan szervesen tartozik életemhez, akár a vonatok. Tíz éves koromig hallgattam ablakunkból a megnyugtató zakatolást, riadtam fel minden éjjel menetrendszerűen, mikor az utolsó szerelvény is elment, és csönd borult a sínek mellett terpeszkedő lakótelepre. Emlékeim között a vonatok, vonatutak és a pályaudvarok olyan rendszeres szereplők, mint a sorompók a sínek mentén. Gyerekkoromban nem volt autónk, mint ahogy akkoriban senkinek sem, üresek voltak a parkolók, lehetett nyugodtan gumizni a szomszéd Zsuzsival és a testvéremmel, meg vasport gyűjteni mágnessel az összegyűlt porban, ami a kedvenc időtöltésem volt, szóval vonattal jártunk mindenhová. Nyaralni is persze, mint amikor Gyulára kellett nagyapámmal kettesben elutaznom, mert nagyanyám lábát törte.

– Hogy jutott ilyesmi az eszébe, anyu?

Rébb Terézia: Angyal a hóban

Nagy, lusta pelyhekben szállingózott a hó. Kövér pamacsok rohantak a szélvédőnek,hogy szempillantás alatt megsemmisüljenek. Az országúton sem maradt belőlük más, mint egy kevéske víz, csak az útszéli fű hagyta magát, egy kicsit deresre maszkírozni.

Bekapcsolta a rádiót. Szelíd, kandallóduruzsolásra hajazó zenét sugároztak. A lágy zene egy kevés meleget szimulált az autó belsejébe, amit a rövid úton, még nem volt idő felfűteni. A zene után, hírek következtek. Az időjárás-jelentésben éjszakára, fagyot jósoltak. Tudta, hogy most nem tévednek, mert a  sípcsontja, már hajnal óta öregesen sajgott. Elképzelte, hogy reggelre puha hódunna borítja majd a tájat, a tájat, aki aludni készül, s ettől egy kicsit otthon érezte magát, alig tíz percnyire az otthonától...

Tóth M. Erika: Sz. (részlet az Abszurd percek novelláskötetből)

Melegem van. Irtózatosan melegnek érzem minden porcikámat. Nem izzadok, csak a forróság jár át. Arra gondolok, végül is szeretem a meleget, már hozzászoktam.

Évekkel ezelőtt fejlesztettem ki ezt a képességemet, amikor magamra maradtam. Őrülten szerelmes voltam Igorba, ő meg elhagyott. Persze egy másik nő miatt. Belázasodtam akkor, feküdtem 40 fokkal a testemben, és jó volt. Azt mondtam magamnak, megtisztulok a tűzben és elégetem a múltat. Így lett. Ki kellett szaggatnom a hozzám tapadt szálait, szó szerint éreztem amint egy-egy igordarabot ­– így neveztem el a bennem lévő, megmaradt szálakat –kitépek izzó testemből. Főleg a nyakamban éreztem ezeket az igordarabokat. Tanultam vizualizációt, jó volt a képzelőerőm. Elképzeltem az igordarabokat, és egytől- egyig kiirtottam mindenhonnan. Soha többé nem engedtem meg, hogy valaki így rám tapadjon. A tépkedéssel elmúlt a lázam. Tisztának és üresnek éreztem magamat. A forróság, a láz jót tett.

... Az autó tompa zökkenéssel megállt. Sűrű szövésű galagonya és kökény-torlaszhoz érkeztem. A bokrok mellett egy fiatal nő állt. Ijesztően közel az autóhoz, mintha hajladozott volna. Kezét szorosan összekulcsolta a hasa előtt. Vajon elütöttem?

Hosszú, narancsszínű, virágos ruhát és vastag sálat viselt. Nézése tétova volt. Vastag pulóveremet szorosabbra fogtam, kiszálltam és megszólítottam:

– Jó reggelt. Jól van? Minden rendben?

– Jó reggelt – felelte, miközben valahová az autó és a bokrok közé nézett, a földre.

– Mi történt? Segítsek? – kérdeztem.

– Elütötték a fiamat.

A homlokom hirtelen nagyon hideg lett, és apró szúrásokat éreztem. Alig tudtam beszélni.

– Én voltam?

A nő könnyű, papucsszerű cipője talpa átázott a novemberi ködben. Kezét most először engedte szabadjára, s azok megindultak, mint a kalitkából útjára kelő madár. Keze többször is kört írt le, majd megnyugodott az arca előtt.

A nő sírt.

A földön nem volt semmi.