Winkler Nándor
Winkler Nándor (1917. október 9., Vereknye – 2005. július 10., Gödöllő) a Trianon előtti Magyarországon, a Pozsony melletti Vereknyén született. A falu ma már nincs meg, Pozsonyhoz csatolták, a régi házak helyén tízemeletes épületek állnak.
Életpályája
[[Kép:winkler.jpg|thumb|right|260px|Winkler Nándor A trianoni békediktátum ezt a területet Csehszlovákiának ítélte, így magyarként, de csehszlovák állampolgárként végezte tanulmányait. A somorjai polgári iskolában érlelődött meg benne a gondolat, hogy tanítói pályára lép. 1933-ban járt először Gödöllőn, amikor a Jamboreen, a cserkész-világtalálkozón vett részt. Hazatérve cserkészcsapatot alapított. 1937-ben tett érettségi és képesítő vizsgát a pozsonyi magyar tanítóképzőben. Ezután szülőfaluja, Vereknye iskolaszéke megválasztotta a tanítói állás betöltésére, ahol ötödiktől nyolcadik osztályig tanított minden tantárgyat. Színdarabokat rendezett és – mivel gyermekkorától zongorázott – kántorkodott a litánián.
1945-ben a benesi dekrétum rákényszeríttette Magyarországra a lakosságcsere egyezményt. A kitelepítettek egy része, köztük a Winkler család, vonatszerelvényével érkezett Gödöllőre 1947. szeptember 12-én. A fiatal pedagógus a Premontrei Rend római katolikus Általános Iskolájában kapott munkát, ahol éneket tanított és vezette a gimnázium és általános iskola egyesített énekkarát. Az egyházi iskolák államosítását és összevonását követően az egyesített iskolában tanított tovább, s közben elvégezte a Bartók Béla Szövetség karvezetői tanfolyamát, majd a Budapesti Apáczai Csere János Pedagógiai Főiskolán ének-zene szakos tanári oklevelet szerzett. 1965-ben, a Petőfi Sándor Általános Iskolában alakította meg a később nagy hírű Rigók kamarakórusát az 5-6-7. osztályos tanulókból. 1973-ban kinevezték az iskola igazgatóhelyettesévé, ezt a tisztséget 1978-ig, nyugalomba vonulásáig ellátta.
Szerepe a közművelődésben
[[Kép:winkler2.jpg|thumb|right|260px|Winkler Nándor 23 éven keresztül, nyugdíjazásáig a járási énekzene munkaközösség vezetőjeként is tevékenykedett az iskolák munkájának segítése, az ének-zenei nevelés jobbítása érdekében. Az iskolai zenei nevelésen kívül a község, majd a város zenei életének szervezésében is tevékenyen részt vett. 1950-ben karnagyává választotta a nagy múltú Gödöllői Iparos Dalkör – későbbi nevén a Gödöllői Szakszervezet Férfikara, amely 1952-ben vegyeskarrá alakult. A kórus 35 éven keresztül szerepelt a község, illetve a város minden nemzeti ünnepén és adott saját hangversenyeket.
1957-ben a Ganz Árammérőgyár Vegyeskara is karnagyává választotta. 31 évig szolgálta lelkesen, szívvel, nagy odaadással, szeretettel Gödöllőn az általános iskolai ének- zenei nevelés ügyét, végezte magas színvonalon a kórusok szervezését, működtetését, irányította tevékenységüket.
Gödöllő városának képviselő-testülete 2003-ban díszpolgári címmel ismerte el munkáját.
Halála
Winkler Nándor 2005. július 10-én hunyt el. A Dózsa György úti temetőben, július 15-én kísérték utolsó útjára. Temetésén dr. Duffek Mihály zongoraművész, egykori tanítványa így emlékezett rá:
„Mikor ötödikes lettem, kíváncsiskodtam leendő tanáraim felől, vajon kik lesznek ők, kell-e majd félnem tőlük, van-e aki szigorú, van-e aki elnéző. És akkor azt mondták, hogy lesz egy énektanár, aki nagyon kedves, gyermekszerető, de kényes arra, hogy amit elkezdünk, azt be is fejezzük, sőt, néha szigorú is, ha fegyelmezetlenkedünk… Sosem felejtem el arcát vezénylés közben, amelyen megjelent minden hangulat és érzelem, legfőképpen a mosoly barázdáit szerettem a szeme sarkában. Valóban szigorú volt, ha dolgoztunk, de volt egy kis közösség, amelyre még ő is elnézőbben tekintett: a Rigók Kamarakórus…Ebben a kristálytiszta hangú együttesben sikerült megismernünk igazán a zenén kívül a tanár úr igen nemes lelkületét, feltétlen humanitását és hivatásszeretetét… Szerettük Winkler tanár urat, mert mindig talált valamit, amiért megdicsérhetett bennünket, mindig azt éreztük, hogy képesek vagyunk még a lehetetlenre is. Szerettük azt, hogy a szépet adja, hogy embersége minden pillanatban a legjobb iránytűként vezérelte. Szerettük azt, hogy mindig egyenes gerinccel élt, hogy sosem volt igazságtalan. Tőle még az indulatos hang sem szólt ijesztően, mert szeretet volt mögötte. Szerettük humorát, a számtalan zenei anekdotát, amit szünetekben vagy próba közbeni lazításként mesélt nagy nevetések közepette…”
