Élet a lövészárokban

A mi nagy háborúnk lövészárkokban vívott állóháborúként marad meg a köztudatban. A lövészárkok fokozták a harcok brutalitását és milliók halálát okozták. A kiállítási részleg bemutatja a lövészárok felépítését, a katonák életét, szabályait,, foglalkozik a hygiéniával, a betegségek terjedésével. A Vöröskereszt feladatait is itt mutatjuk be és a hadifogságba került katonák mindennapjait.

Lövészárok

Lövészárok -hadviselés

A lövészárok-hadviselés a védelmi jellegű hadműveletek egyik speciális fajtája, amikor a küzdő felek megerősített pozíciókat, egymással összekapcsolt lövészárkok bonyolult rendszerét építik ki. Ez a hadviselési fajta a modern, 19–20. századi háborúkra volt jellemző. A korszerű hadviselésben már a háború kezdetén az ellenség rendkívül gyors megsemmisítése volt a cél, és ennek megakadályozására kitűnő eszköznek bizonyult harcárkok, mellvédek vagy különböző bunkerek építése.

A lövészárok-hadviselés legjobb példája az első világháború, amely során az antant és a központi hatalmak hadseregei, elsősorban a nyugati fronton, lövészárkok, bunkerek és szögesdrótakadályok bonyolult és jelentős véráldozatok nélkül szinte bevehetetlen rendszerét építették ki. Nagy előnye volt, hogy ellenséges tűzhatás alatt is lehetőség nyílt a saját csapatok rejtett mozgatására.

„ A senki földje”

A lövészárokban tartózkodó katonák védve voltak az ellenséges kézi fegyverek tüzétől, bár a tüzérségi eszközök és a légierő eredményesen használható ezek támadására. Az egymással szemben álló lövészárkok közötti terület („a senki földje”) mind a kézifegyverek, mind a tüzérség tüzének teljes mértékben ki volt téve, emiatt még a sikeres támadások is jelentős veszteségeket okoztak a támadóknak, akiknek először ezt kellett leküzdeni, mielőtt közelharcban el tudták volna foglalni az ellenséges lövészárkot.

Az első hónapok kezdetleges, sebtében kiásott lövészárkai hamarosan jól kiépített, nemritkán betonnal megerősített védelmi állásokká fejlődtek, nemegyszer több lépcsőben, mélységben tagolt védelmi rendszerekkel, amelynek jó példája a német Hindenburg-vonal . Az így kialakított lövészárokrendszer a legtöbbször képes volt ellenállni a tüzérség összpontosított tüzének és a front egy szűk szakaszára koncentrált gyalogsági egységek támadásának is. A két frontvonal között elterülő senki földje a nyugati fronton átlagosan 90-275 méter széles volt, de helyenként ez akár 30 m-re is lecsökkent.

Miután a német egységek 1917 márciusában visszavonultak a Hindenburg-vonalba, a senki földje már egy kilométer széles volt, azonban Gallipoli közelében az ausztrál és a török lövészárkokat helyenként csak 15 méter választotta el egymástól és a katonák szünet nélkül zaklatták az ellenfelet gránátokkal, aknavetőkkel, vagy éppen éjszakai rajtaütéssel. A keleti fronton a csatatér hatalmas kiterjedése és a lövészárok-hadviseléshez szükséges építőanyagok hiánya miatt nem alakult ki a nyugati frontra jellemző állóháború.

Az Alpokban, ahol Olaszország és az Osztrák-Magyar Monarchia hadereje csapott össze, a lövészárkok rendszere a rendkívül meredek hegyoldalakra, illetve a gleccserek belsejére is kiterjedt, egy helyen 3900 méteres magasságban (egy tüzérségi állást az Ortler csúcsára telepítettek a közeli frontvonal támogatásához). A lövészárkok kialakítását itt a kedvezőtlen időjárás és a köves-sziklás altalaj befolyásolta, egyes részeit például az Alpok gleccserein keresztül ásták (mint például Adamello-Presanella térségében).

Felépítése

A lövészárkokat általában törött vagy görbe vonalban építették ki, ezért egy adott pontról mindkét irányban általában legfeljebb 10 métert lehetett belátni. Erre azért volt szükség, hogy a lövészárok egyik pontján betörő ellenséges katonák oldalazó tűzzel ne tudják támadni az árok szomszédos részeit védő katonákat, valamint ha egy tüzérségi lövedék éppen a lövészárokban robbant fel, a kirepülő repeszek is csak az árok egy kis részén okoztak sebesüléseket. A harmadik előnye a görbe vagy törött vonalvezetésű lövészároknak, hogy az ellenséges tüzérség tüzét irányító légi megfigyelők nehezebben tudtak pontos koordinátákat szolgáltatni. A lövészároknak az ellenség felé néző oldalát mellvédnek (az angol katonai terminológiában parapetnek) nevezték, itt volt egy lőpad, amelyre fellépve tüzeltek a katonák. A lövészároknak a hátország felé néző oldala volt a parados, amely a katonák hátát védte a frontvonal mögött becsapódó gránátok repeszeitől. Az árok oldalait homokzsákokkal, fapalánkokkal vagy dróthálóval erősítették meg, az árok aljára fa palánkokat helyeztek.

A mellvédbe általában kémlelőlyukakat vagy réseket vágtak, amiken keresztül szemmel lehetett tartani az ellenséget. Ez lehetett egy rés a homokzsákok között, vagy akár acéllemezzel megerősített kémlelőlyuk a mellvédben. A német mesterlövészek, páncéltörő lövedékkel igyekeztek a kémlelőlyukak mögött megfigyelt katonákat kilőni. Éppen ezért a mellvéd feletti megfigyelés egyik eszköze volt a periszkóp, amelynek legegyszerűbb formája egy botra erősített két tükördarab volt. A Gallipoli körüli lövészárkokban, ahol a terepviszonyok miatt az ausztrál és új-zélandi katonák állásaira kitűnő rálátása volt a török hadseregnek, kifejlesztették a periszkóppal felszerelt puskát, amely lehetővé tette a török állások elleni tüzelést a katonák veszélyeztetése nélkül.

A lövészárok kialakítása

Az árok kiásásának három lehetséges módja volt:

• A legegyszerűbb változat szerint a katonák saját maguk előtt ásták ki az árkot, a kitermelt földből emelve a mellvédet. Ez azonban, bár egy időben akár több kilométeres arcvonalon is lehetővé tette a lövészárok kialakítását, az árkot ásó katonákat kitette az ellenség tüzének.
• Az árok kialakításának második változata, amikor egy teljes mélységű árok oldalfalát ásták tovább, így bár csak egy-két katona tudott egyszerre árkot ásni, de az ellenség tüzétől védve voltak.
• Ennek egy további változata volt, hogy a talaj legfelsőbb rétegét nem távolították el, vagyis az árok (tulajdonképpen akna) rejtve maradt az ellenség elől egészen addig, amíg teljesen el nem készült. A brit harcászati szabályzatok becslése alapján 450 katona 6 óra alatt (azaz egy éjszaka) tudott teljes mértékben kiásni egy 250 méter hosszúságú lövészárkot az első módszerrel. Elkészülte után az árok folyamatos karbantartásra szorult az ellenséges tüzérség vagy az időjárás okozta károk kijavítása érdekében.

Lövészárok betegségek

A lövészárkokban uralkodó közegészségügyi és tisztasági viszonyok (illetve ezek hiánya) miatt általános volt a járványos hasmenés, a kolera és a tífusz megjelenése. A legtöbb katona parazitáktól és az általuk terjesztett fertőző megbetegedésektől is szenvedett, ezért mindennapos volt a fej, a haj, a testhajlatok és a ruházat fertőtlenítése. A katonák egyenruháját időnként fertőtlenítették, kigőzölték, de a hajlatokban megbúvó petékből a bolhák, tetvek hamarosan ismét kikeltek – az egyetlen megoldás a fertőzött ruházat elégetése volt. A személyes tisztálkodás hiánya és a nedves környezet gyakran vezetett a száj és a láb fertőzéseihez. A katonák másik nagy ellensége a hideg volt, mivel a téli hónapokban a nyugati és a keleti fronton jóval fagypont alá süllyedhetett a hőmérséklet és az ellenséges támadás veszélye miatt a lövészárkokban nem lehetett tüzet gyújtani. A halottak eltemetése általában olyan luxus volt, amelyet egyik fél katonái sem engedhettek meg maguknak gyakran. A senki földjén elesett katonák holtteste egészen addig ott maradt, amíg a frontvonal el nem mozdult valamelyik irányba vagy szünet állt be a harccselekményekben, bár eddigre a legtöbb holttest a felismerhetetlenségig elbomlott. A lövészárok-háború kényelmetlen, unalmas és sokszor iszonyatos volt. A katonák visszaemlékezéseiben kitüntetett helyen szerepelnek a holtestekből és megromlott készletekből táplálkozó patkányok, az emberi ürülék és a mosdatlan testek kipárolgásai, a nyáron támadó legyek és a télen elszaporodó tetvek. Nedves időben a katonák az úgynevezett „lövészárok-láb” betegségtől szenvedtek, amely súlyos esetben üszkösödéshez és amputációhoz is vezethetett. Számos tünetegyüttest neveztek” lövészárok-láznak”, amely a magas láz mellett más kellemetlen tünettel járhatott. Egyes kutatók szerint a hantavírus egyik mutációja lehetett a háttérben, de újabban néhány szakértő azt feltételezi, hogy a milliók életét követelő spanyolnátha első feltűnése lehetett a rejtélyes kór. A lövészárkokat ugyanis hideg, nedvesség, állandó feszültség, kimerültség, túlzsúfoltság és szegényes ellátás jellemezte. Ezek a körülmények rontották a katonák fizikai kondícióját, amely miatt aztán a bakteriális fertőzéseket is hamarabb elkapták. Rögtön a háború kezdetén teljesen felkészületlenül érte az orvosokat és a katonai vezetést egy olyan jelenség, amely korábban nem létezett: a hatalmas detonációk, egy olykor 24 órás zárótűz pokla, amely katonák ezreinek okozott pszichés károsodást-egészen az ideg-összeroppanásig. Sokan éjjel-nappal kiáltoztak, görcsökben fetrengtek, mások egyfolytában reszkettek. A reszkető nyomorúságos alakok látványa megdöbbentő módon tükrözte vissza a csatamezők és a lövészárkok elmondhatatlan borzalmait. Az első világháború a vakok, amputáltak, a lélekben és testben összetörtek olyan seregét hagyta hátra, amelyet azelőtt egyetlen háború sem.

Vöröskereszt, levelezés

A Nemzetközi Vöröskereszt az I. világháborúban

A kirobbanó I. világháború új feladat elé állította a Vöröskereszt Nemzetközi Bizottságát, amely szembesült egy óriási kihívással. A Bizottság rájött, hogy a nemzeti Vöröskereszt társaságok nem képesek ezt a volumenű munkát megoldani, így mozgósította más országok nemzeti szervezeteit is, és a Vöröskereszt nővéreket vitt a fegyverben álló országok orvosainak, többek közt az Amerikai Egyesült Államokból és Japánból is 1914.október 15-én, nem sokkal a háború kitörése után, a Vöröskereszt Nemzetközi Bizottsága létrehozta a Nemzetközi Hadifogoly Ügynökségét, amely körülbelül 1200 önkéntes segítségével működött már 1914 végén. A háború végéig az ügynökségen mintegy 20 millió levelet és üzenetek, 1,9 millió csomagot és mintegy 18 millió svájci frank haladt át, utóbbi az adományok összege minden érintett államban. Ugyanakkor az is az ügynökség érdeme, hogy a harcoló felek mintegy 200.000 foglyot cseréltek ki egymás között a háború alatt, így hazasegítve a hadifoglyokat. Továbbá az ügynökségnek sikerült azonosítani kétmillió hadifoglyot és segítettek őket felvenni a kapcsolatot a családjukkal. Az egész háború alatt a Vöröskereszt Nemzetközi Bizottsága figyelemmel kísérte a részt vevő feleket, hogy betartják-e az 1907-es genfi egyezményt. Amikor először vetettek be vegyi fegyvereket a történelem során, a Vöröskereszt Nemzetközi Bizottsága erőteljesen tiltakozott ez ellen az új típusú fegyver használata ellen.

Az első világháborús lövészárok-hadviselés fegyverei

Gyalogsági fegyverek

Az első világháborús katonák felszereléséből négy fegyver volt igen fontos a lövészárokban:

• a puska
• a szurony
• a sörétes puska
• a kézigránát.

Géppuska

A géppuska talán a lövészárok-hadviselés egyik legjellegzetesebb és legrettegettebb fegyvere, amely mindenkiben a senki földjén keresztül előrenyomuló gyalogságot letaroló fegyver képét idézi fel.

Aknavető

Az aknavetőket az ellenséges lövészárokban rejtőzködő, a közvetlen irányzású fegyverek ellen védett katonák támadására, az ellenséges drótakadályok átvágására, illetve a lövészárok egy adott pontjának vagy egy fedezéknek a lerombolására használták.

Tüzérség

Az első világháborús csatatereket a tüzérség uralta, ahogyan manapság a légierő uralja a modern csatateret.

Gáz

A franciák voltak az elsők, akik az első világháború alatt vegyi fegyvert (könnygázt) vetettek be. A németek először 1915 januárjában, Bolimów városnál használtak xilil-bromidot tartalmazó lövedékeket. A mérgező gázok első nagyarányú, harctéri alkalmazásra 1915. április 22-én a kezdetén került sor, amikor a németek klórgázzal támadták a francia, kanadai és algériai csapatokat A foszgén első alkalmazására 1915 decemberében került sor és hamarosan ez lett a legnagyobb mennyiségben bevetett vegyi fegyver – a klórgáznál 18-szor kisebb adag már halálos és sokkal nehezebb volt felderíteni. A vegyi támadásokban mustárgázt is bevetettek, amelyet szintén nehéz volt felderíteni, az általa okozott sérülések olyan súlyosak voltak, hogy a sebesültek általában sosem tértek vissza a csatába. A vegyi fegyverek alkalmazásának első módszere közvetlenül a csatatéren a tárolótartályok megnyitásával történt. Ez a módszer csakis kedvező szélviszonyok esetén volt használható, és a korabeli meteorológiai ismeretek kezdetlegessége miatt sokszor előfordult, hogy a tartályok szelepeinek kinyitása után a szél megfordult és a támadó állásai felé sodorta a mérgező gázfelhőt. Másik probléma volt, hogy a tartályokat az első vonal előtt, a senki földjén kellett elhelyezni, ahol ki voltak téve az ellenséges gyalogság és tüzérség tüzének.

Egyéb felszerelések

Sisakok

A háború első éveiben sem az antant, sem a központi hatalmak hadseregei sem rendszeresítettek acélsisakot a gyalogság számára. Ehelyett textilből vagy bőrből készült sisakot viseltek, amely természetesen semmilyen védelmet nem nyújtott a lövedékek és repeszek ellen. A német katonák a hagyományos csúcsos Pickelhaube sisakot viselték, a bőrből készült sisakot huzattal védték a szennyeződésektől. Miután a frontvonalak kezdtek megmerevedni a nyugati fronton, drasztikusan megnőtt a fejsérülések száma. A franciák vezették be az első acélsisakot, amit tervezője, August-Louis Adrian után Adrian-sisaknak hívtak. Később ezt a sisakot a belga és az olasz hadsereg is átvette. Első világháborús német acélsisak (Stahlhelm) és repeszek ellen védő páncélmellény. A lengyel hadsereg múzeumának gyűjteményéből Ezzel egy időben a britek is saját acélsisakjuk kifejlesztésén dolgoztak. A francia változatot megvizsgálva arra a következtetésre jutottak, hogy nem nyújt megfelelő védelmet és nehezen lehet nagy mennyiségben előállítani. A végleges változatot tervezője (John L. Brodie) után Brodie-sisaknak nevezték el, a sisak széles pereme védelmet nyújtott a magasról lehulló repeszek ellen, de a viselő nyaka védtelen maradt. Amikor az Egyesült Államok belépett a háborúba, az amerikai haderő katonái is ezt a sisakot kapták, bár közülük néhányan inkább a francia Adrian-sisakot részesítették előnyben. A német oldalon a pickelhaube sisakot a Stahlhelm vagyis „acélsisak” váltotta fel 1916-ban. Az olasz hadsereg különleges alakulatai az ókori Róma légiósainak sisakjához hasonló acélsisakot viseltek. A fent említett sisakok egyike sem nyújtott védelmet az arc vagy a szem részére, ezért például a géppuskások számára speciális védőszemüvegeket terveztek.

Szögesdrót

A lövészárok-hadviselésre jellemző védelmi hadműveletek egyik legfontosabb eleme – a géppuska mellett – a szögesdrót volt. A szögesdrót-akadályok jelentősen lelassították vagy megakadályozták a támadó gyalogság rohamát, enélkül a gyalogos vagy lovas egységek rohamtempóban, jelentősen kisebb veszteségekkel tudták volna elérni az ellenséges lövészárkot vagy géppuskafészket. A szögesdróton fennakadó gyalogságra azonban a védők koncentrált tüze zúdult. B.H. Liddel Hart hadtörténész a szögesdrót és a géppuska szerepét emelte ki, amelyek miatt megmerevedtek a frontok. A szögesdrót-akadályok felállítása általában az éj leple alatt folyt, kezdetben fa karókat vertek a földbe és ez tartotta a szögesdrótot. Később a németek kifejlesztették (és az antant haderői átvették) a vas tartóoszlopot, amelynek vége dugóhúzóra emlékeztetett (francia neve queue de cochon, azaz malacfarok volt) és amelyet nem kellett kalapálni, így kevesebb zajt csaptak vele éjszaka. A szögesdrót-akadályok leküzdésére egyik hadseregnek sem sikerült kifejleszteni hatásos megoldást. Az egyik lehetőség volt összpontosított tüzérségi tűzzel megkísérelni az akadály lerombolását, a legtöbbször ez azonban csak összegubancolta a drótokat. A másik lehetőség volt drótvágóval felszerelni az első hullámban támadó katonákat, azonban az antant katonái legtöbbször nem voltak képesek ezt a feladatot teljesíteni, a kis területre összpontosított ellenséges tűz miatt. A háború vége felé kitolható, vagy rakétával kilőhető nyújtott töltetekkel próbálkoztak átjárót nyitni a szögesdrót-akadályokon, később ezt (a brit katonai szaknyelvben Bangalore torpedo néven ismert) módszert a második világháborúban az aknamezőkön való átjárónyitásra is alkalmazták.

Repülők

A lövészárok-hadviselésben, a korszak technikai fejlettségének megfelelően, a repülők szerepe az ellenséges állások felderítésére és a saját tüzérség tüzének irányítására korlátozódott. A levegőből végzett felderítésre alkalmaztak még meleg levegővel vagy héliummal töltött ballonokat is, de az ellenséges hátország megfigyelésére, a csapatok mozgásának felderítésére csak a repülők voltak alkalmasak. Ekkor a vadászrepülők feladata arra korlátozódott, hogy védelmet nyújtsanak a saját felderítő repülőknek és megsemmisítsék az ellenség felderítőit, de legalábbis megnehezítsék tevékenységüket. A feladat teljesítése érdekében először ki kellett vívni a légi fölényt a front egy adott szakasza felett. A tüzérségi megfigyelők feljegyezték, hogy a tüzérségi gránátok hol csapódnak be és ennek megfelelően módosították a tüzérségi lőelemeket. A felderítő repülők feladata az ellenséges lövészárkok feltérképezése (kezdetben kézzel rajzolt térképen, csak később fénykép alapján), a csapatok mozgásának felderítése, valamint az ellenséges tüzérség állásainak bemérése volt. Az első repülők téglákat vittek magukkal, amiket az ellenséges állásokra hajítottak, mielőtt bevett gyakorlat lett volna a kézzel vagy bombavető szerkezettel célba juttatott robbanótöltet alkalmazása. A légierő másik alkalmazási területe az ellenséges állások felderítése és a tüzérség tüzének irányítása volt. A tüzérségi megfigyelők igen gyakran lehorgonyzott léggömbökben vagy léghajókban tartózkodtak, ahonnan kezdetben jelekkel, zászlókkal, majd később vezetékes telefon segítségével kommunikáltak a tüzérekkel.

Új fegyverek a lövészárok-hadviselésben

1917-1918-ra mindkét fél új fegyvereket fejlesztett ki, amellyel a nyugati fronton kialakult állóháborút akarták megtörni és a háború kezdeti szakaszára jellemző mozgó támadó hadműveletekhez visszatérni. Bár ezek a fegyverek valóban megváltoztatták a modern hadviselést, de tömeges alkalmazásukra csak a második világháború során került sor és ezért az első világháború kimenetét érdemben nem befolyásolták.

A franciák vezették be 1916 tavaszán a Fusil – Mitralleur Mle 1915 CSRG (Chauchat)golyószórót , és 1918-ra több, mint 250 000 ilyen fegyvert állítottak hadrendbe. Az elképzelés szerint a katonák támadás közben területtüzet zúdítottak volna az ellenséges vonalakra. Több, mint 80 000 francia katonát szereltek fel az RSC 1917félautomata golyószóróval, szintén hasonló célból. Az FT 1917 harckocsikra is a nyílásokon át tüzelő automata fegyvereket szereltek.

A britek a harckocsikban látták az esélyt az frontok áttörésére, mivel azok át tudtak kelni a senki földjén és a szögesdrót-akadályokon, bizonyos mértékben a lövészárkokon is. A kezelőket a páncélzat megvédte a kézifegyverek és a géppuskák tüzétől. A harckocsik átjárót tudtak nyitni a támadó gyalogságnak, amely a harckocsikat kísérve elfoglalta és megtartotta az ellenséges állásokat. Az első tankok azonban nagyon lassúak és megbízhatatlanok voltak, és nem nyújtottak elég védelmet a tüzérségi lövedékekkel szemben. Ezeket a problémákat a háború utolsó évére sikerült áthidalni és a harckocsit tömeges bevetése jelentős mértékben megkönnyítette a brit hadsereg utolsó hadműveleteit. A francia hadsereg a német géppuskafészkek és betonnal megerősített fedezékek megsemmisítésére vetette be a haditengerészet által rendszeresített Hotchkiss 37-mm-es ágyú tábori változatát, amelyet kezdetben nagy rombolóerejű lövedékekkel, de később páncéltörő lövedékkel is használtak - így ez lett az első harckocsi-elhárító ágyú.

A németek egyik jelentős újítása volt a lángszóró (Flammenwerfer) alkalmazása, amit először 1915. június 25-én francia, majd június 30-án brit állások ellen vetettek be. A technológia azonban kezdetleges volt és 1917-ig ezek az eszközök nem nagyon terjedtek el. 1918-ra a továbbfejlesztett, könnyebb és megbízhatóbb változat a német rohamcsapatok („Stosstruppen”) egyik legkedveltebb fegyvere lett.

A géppisztolyok első változatai is az első világháború alatt készültek el, elsősorban az ellenséges lövészárokban végrehajtott rajtaütések igényei miatt. A lövészárokban való gyors mozgást lehetővé tevő, nagy tűzgyorsaságú, rövid távon hatásos és könnyű fegyverek, mint például a MP-18 , 1918-tól a német rohamcsapatok (Stosstruppen) fő fegyverévé váltak. A géppisztolyok olyan nagy benyomást tettek az antanthatalmak vezetőire, hogy a versailles-i békeszerződések kifejezetten megtiltották további fejlesztésüket, ennek ellenére 1920-1939 között sorozatban készültek újabb és újabb változatok az olasz, német, osztrák, magyar, szovjet, francia, brit és amerikai hadseregben.

Találékonyság a lövészárok-hadviselésben

A lövészárokba kényszerített katonák kitűntek találékonyságban is. A legelképesztőbb ötleteket valósították meg és próbálták ki a harcok során. Ilyenek voltak például a különböző dobó eszközök, melyek segítségével nagyobb távolságra tudták eljuttatni a gránátokat.

Aknák

Míg a Somme folyó völgyének mészköves altalaja kifejezetten alkalmas volt földalatti aknák és alagutak ásására, megfelelő vízelvezetéssel a vízzel telített flandriai harcmező is megfelelt a földalatti hadviselésre. Különleges alagútásó századokat (az angol katonai szaknyelvben „tunneling companies”) hoztak létre az alagutak kiásására, tagjaik általában a civil életben bányászok voltak. Az alagutat a senki földje és az ellenséges vonalak alá ásták, megrakták robbanóanyaggal és általában egy támadással szinkronizálva felrobbantották. A robbanás megrongálta vagy megsemmisítette a környező védműveket, az ellenség lövészárkát és nagyméretű krátert hagyott hátra, amelyet a támadó katonák könnyedén elfoglalhattak és megvédhettek.

Amennyiben a tűzszerészek egy ellenséges akna vagy alagút készítését észrevették, ellenaknát igyekeztek ásni, amelyet felrobbantva meg lehetett semmisíteni a készülő aknát. Időnként éjszakai támadásokra is sor került, amelyeknek legfontosabb célpontja az ellenség aknájának megsemmisítése, más esetekben a föld alatt vívtak közelharcot az aknaásó katonák. 1916. július 1-jén a somme-i offenzíva első napján is aknákat robbantottak a britek a német vonalak alatt. A legnagyobb aknák az Y Sap akna és a Lochnagar akna volt La Boiselle közelében, mindkettőben 24 tonna robbanóanyagot helyeztek és a robbanás törmelékei 1200 méter magasra repültek.

1917. június 7-én hajnali 03:10-kor a britek 19 aknát robbantottak fel egyszerre a messinesi magaslat elleni támadás előkészítéseként. Az aknák átlagosan 21 tonna robbanóanyagot tartalmaztak. A támadás előestéjén Herbert Plumer tábornok, a brit parancsnok a következő megjegyzést tette tisztjeinek: „Uraim, elképzelhető, hogy holnap nem írunk történelmet, de az biztos, hogy megváltoztatjuk a földrajzot.”A robbanás következményeként a német arcvonalban összesen 10 000 katona vesztette életét és a betörő brit katonák délelőtt 10 órára az összes kitűzött célt elfoglalták. A messinesi és más robbantások kráterei a mai napig láthatók az első világháborús csatatereken: egyeseket a visszatérő lakosság feltöltött, de mások mint emlékművek megmaradtak, mint például a „Pool of Peace” Spanbroekmolen közelében.