Szent István Egyetem Víztornya

Innen: Gödöllő
A lap korábbi változatát látod, amilyen Gönczi Krisztina Éva* (vitalap | szerkesztései) 2012. november 13., 10:46-kor történt szerkesztése után volt.
Ugrás a navigációhozUgrás a kereséshez
Gödöllői víztorony

A Gödöllői víztorony országosan védett ipari műemlék, városunk egyik különlegessége. Az egykori Agrártudományi Egyetem parkjában a közeli egyetemi lakótelep vízellátási gondjainak enyhítésére 1955-ben Jánossy György és Czebe István építész tervei alapján épült.


Az épület

Gödöllői víztorony belülről

Az a dombvidék, melynek legmagasabb pontján ma a víztorony áll - a Duna és a Tisza vízválasztójában fekszik - tehát ad abszurdum a torony egyik oldalán lecsorgó esővíz a Duna irányába folyik el, a másik oldal csapadéka pedig a Tisza vízgyűjtőjére esik. Ezért került a torony tetejére egy üvegezett acélszerkezetű kilátó - meteorológiai állomás. Maga a víztorony két, koncentrikusan elhelyezett hengerből áll. A hengerpalástot 25 cm vastag téglafal alkotja, a külső és belső téglaköpenyt két vasbeton lépcső fogja össze.

Az egyik lépcső a vízmedencéhez, a másik a torony tetején megépített üvegfalú kilátóhoz vezet, ugyanakkor "ördöglépcső" módjára elkerülik egymást. A víztartályt a belső téglafal tartja. A torony külső felülete fehérre festett nyerstégla. Eredetileg a ma kilátóként üzemelő toronytető csillagászati megfigyelőhelyként szolgált volna, de a kúp alakú fémsisakkal fedett "üvegdobozt" végülis nem vették birtokba a csillagászok. Az épület bejárata feletti domborművet "Arion és a delfin" Borsos Miklós szobrászművész alkotta, míg a torony csúcsán álló szélkakas Magyari Barna munkája.


A kert

Egyik zodiákus jegy

A torony környezetét is nagy műgonddal tervezték meg. A rézkakas földre vetett árnyéka jelölte ki a tornyot övező téglakerítés vonalát. A vetett árnyék a Nap mozgása szerint kiszerkesztve a kerítés kettős vesére emlékeztető formáját adta. A kerítésen belül a szélkakas árnyékának mozgását felhasználva virágórát is terveztek az egyetem kertészeinek segítségével. Az eredeti elképzelés szerint a virágóra egyben az évszakokat, hónapokat is jelezte volna : a hajnali órákhoz ültetett virágok tavasszal, a dél körüliek nyáron, a délutániak ősszel nyíltak volna. A telet a téglafalra felfuttatott borostyánnal szándékozták jelezni. A torony bejárata fölött kapott helyet Borsos Miklós „Arion és a delfin” című bronz domborműve, ami feltűnően hasonlít ahhoz, ami a művész síremlékén is látható. A torony csúcsán levő szélkakas Megyeri Barna munkája. A szélkakas földre vetett árnyéka jelölte ki a tornyot körülvevő téglakerítés vonalát. A víztorony napóraként is szolgált volna, a torony mutatóként, a téglakerítés pedig számlapként. Az idő múlását a 12 zodiákus jegyét ábrázoló kőszobor mutatta volna 8 és 17 óra között. A napóra működését a kőfalon kívül egy erdőbe vágott nyíladék segítette volna. A kőszobrokat Nagy Géza (Bika, Rák, Oroszlán, Nyílas, Vízöntő, Halak) és Molnár László (Kos, Ikrek, Szűz, Mérleg, Skorpió, Bak) faragta, ezeket 1962-ben állították fel. 1990-ben ide került a Mezőgazdasági Vízgazdálkodás- és Geodéziatörténeti Kiállítás a Vízgazdálkodási és Meliorációs Tanszék szervezésében.


Stílusa

Szélkakas

A torony az ötvenes évekből való, stílusa mégsem szocreál. Talán csak a téglafelületből alig kiugró párkány és a négyzetes, keretezett ablakok utalnak a korra. A szocreál alóli kibúvás egyik tisztességes módja a skandináv vonal követése volt. Mi Dániából kézben hoztuk haza a nagy Asplund-monográfiát, és jól ismertük az egész skandináv építészetet. Klasszikus elem rajta a zárópárkány, de profilja összenyomott, visszafogott. Megosztja, értelmesen tagolja a felületet. •


Közreműködők

  • Építészek:
    • Jánossy György
    • Czebe István.
  • Szobrászok:
    • Borsos Miklós
    • Megyeri Barna
    • Nagy Géza
    • Molnár László


•A Víztorony megtekinthető előzetes bejelentés alapján.


Forrás


Jegyzetek

  1. Az interjút Dévényi Tamás és Ferkai András készítette, és a KÖZTI belső használatú folyóiratának ifjúsági mellékletében jelent meg. Opeion-melléklet 1982. 1. p. 18-19.