azért volt jó olvasni, mert a regényben szereplõ elbeszélõ hõsök személyisége, történetük és nyelvük is nagyon érdekes. A széki asszony szólama olvasása alatt/után biztos, hogy mindenki székiül fog beszélni. Vilmos "regénye" mindenkit arra ösztönöz, hogy legyen rózsája. A kolozsvári testvérpár története pedig biztosan arra, hogy rendesebben megismerjük az erdélyi magyarságnak a miénkkel párhuzamos, de mégis nagyon különbözõ történelmét.

Nem lennék fõhõs, mert elõször is több van. Aztán azért sem, mert nem elég, hogy akár lelkileg, akár testileg nehéz életük van, szenvednek, errõl nem is mindig tudnak,viszont egyáltalán nem beszélhetnek róla, esetleg nem tudnak beszélni róla. Csak a könnyük folyik...

Annak ajánlom, aki türelmesen olvas, nem akarja egybõl átlátni egy regény egész világát, történetét. S fõleg annak, aki azért olvas regényt, hogy egy a sajátjától különbözõ világba kerüljön, amely mind díszleteiben, mind jellemeiben, mind nyelvében tökéletesen megalkotott. És persze annak, akinek van türelme arra is, hogy kivárja:mit jelenthet e könyv titokzatos címe.

Ne olvassa, aki fél a vastag könyvektõl, vagy aki a kalandregényeket részesíti elõnyben. Az se, aki nem szereti, hogy nem tud meg mindent még a mû végén sem. De leginkább az ne, aki folyton csak beszélne, és nem tudja, mi a csönd, mi a hallgatás.