"Nesztelen ​léptû inasok, pattogó tûz a könyvtár kandallójában, fehér damasztabrosz és ezüstkészlet a teázóasztalon, dédanyák képei a galérián – ez Manderley. De baljósan vöröslõ rododendronok és temetõket idézõ, sápadtkék hortenziák a kertben, a tenger vészjósló mormolása – ez is Manderley. Szertartásos étkezések, vizitek és vendégfogadások, séták a Boldog-völgyben, és készülõdés a jelmezbálra – ennyibõl áll Manderley lakóinak élete, legalábbis a cselédség meg a garden party szerencsés meghívottai szemében. Ám a mindvégig névtelen fõszereplõ, az érzékeny idegrendszerû új úrnõ híven beszámol ennek az életnek a fonákjáról is: a titkos bûntudatról, a névtelen szorongásról, a rettegésrõl, ami ugyanúgy elválaszthatatlan Manderleytõl, mint a kényelem és a fényûzés. Mert félelem mérgezi az itt élõk lelkét: a fiatalasszony a halálfej arcú Mrs. Danverstõl fél, még inkább a halott Rebecca kísértetétõl – ám valójában attól retteg, hogy méltatlan lesz Manderleyre, és kiûzetik onnan. Maxim de Winter a bûntett leleplezésétõl és a botránytól retteg – de lényegében õ is Manderleyt fél elveszteni, mint ahogy Manderley kedvéért tûrte oly soká, néma cinkosként, egy démoni asszony aljasságait. Sejti-e vajon, hogy – bár az igazságszolgáltatástól megmenekült – végül is ezért kell bûnhõdnie, s éppen Manderley lángjainál – s vele együtt az ártatlanoknak is? "