Herta Müller: Szívjószág (könyvajánló)

Nehezen barátkoztam meg a könyvvel, mivel Müller szövege darabos és elvont: furcsa, költői képek sorozatából ismerjük meg a történetet. Csakhogy míg más írók belebuknak a próbálkozásba, addig az írónő sikerrel veszi az akadályt és eléri a célját: az olvasó úgy érezheti, hogy egy végletekig kikészült fogoly elcsigázott, széteső vallomását hallgatja. És a regény alakjai ilyen emberek. A 70-es évek Romániájában megpróbálnak ellenállni a rendszernek, az azonban úgy felőrli őket, hogy Németországba való disszidálásuk után sem képesek azt maguk mögött hagyni.

Amiért kiemelkedik a diktatúrákat bemutató regények közül a Szívjószág, az az, hogy az átlagember mindennapjait látjuk ebben a teljesen őrült rendszerben. A diktátor távoli alak, akikkel szembesülünk, azok az ő végrehajtói – és ne feledjük, ezeknek a végrehajtóknak nem kötelező úgy viselkedniük, ahogy. Nem a diktátor jön el személyesen hozzád, nem ő köp be a titkosszolgálatnak, nem ő zaklat rendszeresen telefonon, nem ő vetkőztet meztelenre, nem ő erőszakol meg. Az emberi gonoszság találja meg így kifejezési formáit, így tehát Herta Müller komoly ítéletet mond – nem a diktatúrákról, hanem minden benne élőről. Mert a rendszer alkotóelemekből áll, egyrészt a hatalom kiszolgálóiból, másrészt pedig… megintcsak a hatalom kiszolgálóiból.

Müller könyve ugyanúgy eszi bele magát az ember agyába, mint Pjele százados szavai, és ezen a nyomasztó érzésen csak az segít, hogy ez egyben irodalmi élmény is.