Istók Anna: Da capo al fine

8Shares

Olvassátok el kolléganőnk Istók Anna regényének első fejezetét.  A III. Aranymosás mese- és regénypályázaton tudtok  szavazni a regényrészletre.

Az elmúlt két évben nyilvános, nagyszabású válogatót tartottunk az Aranymosás Irodalmi Magazin weboldalán (http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu), és sok írónak szerződést kínáltunk. Most újra elindul a Könyvmolyképző Kiadó kulturális válogatója!

A fő cél felfedezni a tehetségeket, és megjelentetni a műveiket.

Magdi

A tél szokatlanul korán ért végett. Még csak február eleje volt, de az őszi búza harsogó, zöld szőnyege már a tavaszt hirdette az út menti földeken. Az országút ezen a részen erősen kanyargott, termékeny dombok között egy patak folyásirányát követte. Magdi szülővárosa egy domb két oldalára és az alatta húzódó völgybe épült, sajátos mikroklímáját is ennek köszönhette, két-három fokkal is hűvösebb volt, mint a legközelebbi nagyvárosban, ami nyáron megelégedéssel és büszkeséggel töltötte el az ittenieket, de az év nagy részében azért nem így volt. Kora tavasszal különösen ízesen tudtak káromkodni a gazdák, és még a legidősebbek sem emlékeztek olyan évre, mikor valami ne fagyott volna el.

Az alig hét-nyolc ezer lelket számláló kisváros régen a mezőgazdaságból élt, aztán egy váratlan szerencsének köszönhetően felsorakozott a vidéki gyógyfürdők népes táborába, a 60-as évek olajfúrási akciójának eredményeként. A helyiek többsége valamilyen módon azóta is kötődött a fürdőhöz, ki szobát adott ki, ki büfét üzemeltetett, jutott belőle mindenkinek egy kis mellékes, ahogy a gazdálkodásból is. Sokan még ma is kijártak hétvégenként a környékbeli lankák nyeles telkeire, szinte mindenki termelt valamit. Persze a legtöbb a gyümölcsös volt, abból főzték a kisüstit, uniós szabályozások jöttek-mentek, a helyiek csak rángatták a vállukat, „na és?”, aztán főzte tovább mindenki hol legálisan – hol nem a cefrét. Mikor mit mondott a törvény.

A földek nagyobbik része, amit nem parcelláztak fel a kárpótlások során, a közeli mezőgazdasági főiskola tangazdaságaihoz tartozott. Magdi emlékezett még, hogy minden augusztusban kijártak ide Eszterrel és a haverokkal kukoricát lopni. Tobiasnak sose mondta, hogy náluk gyerekkorában még a rendszerváltó évek környékén is nemcsak, hogy jó heccnek számított az ilyen, hanem szinte mindenki úgy érezte, hogy a dicsőséges szocializmusból neki is jár valami és gyerek-felnőtt egyaránt kivette a részét a közösből. Tobias nem értette volna meg, ő nem ebben nőtt fel, igaz volt valami rokona neki is az NDK-ban, de aki nem élt itt, az nem tudja megérteni sose, hogy ez nem törvényszegésnek számított, hanem egy olyan véleménynyilvánításnak, mint mikor valaki előtt a földre köpnek.

A környező dombok most foltosan terültek el a délutáni napsütésben, a friss szántások nedves hónaljukat szárogatták, a fekete földet itt-ott átszúrta a tavalyi kukorica apró törekje.

Az autó szélvédője csupa maszat volt, bogarak ezrei szálltak bódultan a levegőben a hirtelen langymelegtől, szétkenődtek, újak jöttek, az ablaktörlő piszkos sávokat festett belőlük.

Nyüzsgött minden, tavasz volt.

A várostábla előtt az út kiöblösödött, akácos kiserdő hasított a szántóföldekbe. Magdi leállította a kocsit, még megvolt a kis pihenő fapadja, kikászálódott és rágyújtott. A mögötte jövő kamionos, beceneve szerint Káró, vigyorogva rádudált a szőke loknis, fiatal nőre, Magdi visszaintett neki vidáman, ez olyan otthoni gesztus volt végre, és hirtelen megörült, hogy egyedül van, hogy nem kell senkinek beszámolnia arról milyen érzés hazafelé tartania ennyi idő után.

Hogy mennyire boldog, mert hazatérni mindig örömöt jelent és mennyire szomorú is végre, most hogy az elmúlás ilyen kézzelfogható közelségbe került. És persze ideges is, hajnalban már arra ébredt, ki kell mennie a vécére, akkor még csak a teste tudta, hogy ma nehéz nap vár rá, most már a gondolatai is cikázóbbá váltak, ahogy egyre közelebb ért a városhoz.

Tudta, hogy el kell jönnie haza, abban a pillanatban döbbent rá, mikor Judit telefonja után hazaért és Tobias aggódó arcába pillantva hirtelen azt érezte, ebben a steril környezetben semmit nem tud felfogni az otthoni dolgokból. Ott kint Münchenben az élet csupa gyakorlatias és semleges mozzanatokból állt. A munkája az iskolában, a kollégái, az emberek az utcán, az eladók a boltban, akik mindig mosolyognak, a bevásárlás, a főzés, az angolórák, az esti kötelező kultúrprogram Tobias munkatársaival, vacsorameghívások, koncertek, aztán a lakás csinosítgatása, szikár legénylakásból otthonná varázsolása, és persze a jólét időkitöltő apró eseményei, ami Magdi számára még szinte új volt. Hát ezek mellett elképzelhetetlennek tűnt, hogy mi történt itthon, hogy van egy másik világ, valahol, ami szintén Magdihoz tartozik.

Judit telefonált neki tegnapelőtt, elmondta a tényeket, röviden, a hangján érezte, hogy aggódik érte, pedig nem volt miért, nem érzett sem fájdalmat, sem szomorúságot, sem pedig dühöt. Egyszerűen csak nem tudta elképzelni, hogy egyáltalán léteznek még azok az emberek, az a hely, az az élet.

Délben érte utol a telefon, aznap már nem volt több órája, megebédelt az iskolában, fogalma sem volt, mit evett, csak rágta az ételt étvágytalanul és nézte a futószalagon érkező és étkező, vihogó, cseverésző kamaszokat körülötte. Az járt az eszében, hogy ezeknek fogalmuk sincsen arról, hogy ő nem ide való, nem ide született, nem tud még beszélni sem perfektül a nyelvükön, hogy van egy másik világ is, mint ez, amit ezek nem ismernek.

Amit nem ismer senki itt, hiába lehet róla hallani néha a tévében, olvasni az újságokban, hiába van közel viszonylag, ha azok az emberek, akik ott élnek máshogy vannak kódolva, más szavakkal beszélnek, más emlékekkel vannak telítve, más hangokra dobog meg a szívük. Az egyének talán képesek globalizálódni, de a népek soha, az összgenetikus élmények nem adhatók át az internettel, nem lehet egy egész nemzet múltját megosztani, mint egy fényképet, ahhoz túlságosan sok dimenziós a kép.

Magdi gépiesen tette vissza a tálcáját a menza állványára, futólag biccentett két kollégájának az ajtóban, aztán kilépett az utcára.

Nem a kocsijához ment, elindult a belvárosba, felszállt találomra egy villamosra. Nem volt semmi célja, csak bolyongani akart, kibogozni az emlékeit és az érzéseit abból a kusza homályból, ami befonta.

Csak bámult ki az ablakon, a villamos végigzötyögött a Maximilienplatz mentén, elhagyták a Botanikus Kertet és a pályaudvar felé kanyarogtak. Az utcakép csak nagyon finoman csúszott át az elitszínű csillogásból a külvárosi szürkeségbe, itt nem volt olyan ordító a különbség, mint Pesten, ahol az ember letér a turistáknak fenntartott főutcáról és egyből a gettóban találja magát. De azért a díszlet jobban emlékeztetett itt már a messzi fővárosra. Magdi behunyta a szemét és próbálta elképzelni, hogy most Pesten van, a hatoson ül és mindjárt hazaér az Izabella utcai 28 négyzetméteres lakásba, kinyitja a bérház kapuját, káromkodik egyet, mert a nímandok megint telehugyozták a lépcsőházat, felmegy a lépcsőn a harmadikra, már rosszul van az egész gangon elterülő olajos sültkrumpli, rántottcsirke szagtól, bevágja maga mögött az ajtót és…

Egyszerűen nem ment.

Az pedig mégannyira sem, hogy elképzelje az otthoniakat.

A friss tavaszi szél beleborzolt a tájba, megcibálta a csupasz akácok ágait, aztán sebesen tovalibbent. Magdi rágyújtott még egy szál cigarettára, az előzőt belepöckölte a kukába, az ujja még emlékezett a mozdulatra. Két éve hagyta abba.

Most örült, hogy ragaszkodott hozzá, egyedül jöjjön. Bár még nagyon friss volt a jogosítványa és soha nem vezetett ennyit egyhuzamban. Tobias aggódott egy kissé, de nem erőltette rá magát, engedte, hadd menjen. Egyébként is egy határidős pályázatukon dolgoznak, csak viccesen jegyezte meg tegnap este, hogy szerinte Magdi direkt dugdossa előle a faluját, hogy megint nélküle megy le.

Mindig így mondta: a faluját, mert Tobias elképzelhetetlennek tartotta, hogy őstermelők városban éljenek, számára a mezőgazdaság piros muskátlis kerteket, fachwerkes épületeket és jól táplált legelőkön szabadon kószáló Holstein frízeket jelentett.

Tényleg sosem járt még náluk, fogalma sem volt, hogy egy végvári kisváros a szocializmust még ki sem heverő, de már egyből vadkapitalistává vedlett lakosokkal nem azt jelenti, mint itt náluk Németországban, a jóllakott polgárokkal és rendezett előkertekkel.

Mikor megismerkedtek, Magdi már Pesten lakott és az alatt az egy év alatt, amíg Tobias Magyarországon dolgozott, valahogy nem sikerült lejutniuk a kisvárosba. Az esküvő is kint volt Németországban, egyszerűbb volt ez Magdi munkavállalása miatt, a papírok miatt, a távolság meg nem számított. Magdi rokonai kiutaztak, Idös persze sírt, azt hitte, végre megmutathatja az egész városnak, hogy elkelt az ő lánya is és még milyen partit csinált! Villogni akart a külföldi atyafisággal, érvelt, kiabált, duzzogott, hogy ő nem így képzelte és mit fognak szólni az emberek, még egy tisztességes ruhája sem lesz Magdinak, hát milyen fényképeket mutasson a szomszédoknak, a kollégáinak?

Persze aztán lehiggadt, Magdi elmosolyodott mert eszébe jutott Idös arca, mikor meglátta az esküvő napján a lakásukat. Tulajdonképpen Tobias is elbámult, mikor meglátta Magdit a két bőröndjével, ahogy egy elegáns mozdulattal bevágja maga mögött az Izabella utcai bérház vaskos ajtaját és odasétál az autóhoz.

– Csak ennyi? ­– kérdezte Tobias ámulva, mert kiszerelte még a hátsó üléseket is, hogy több hely legyen a csomagoknak, szabadnapot vett ki két napra, hogy segítsen Magdinak otthon kipakolni.

– Ruhák és könyvek. Ami kell. – válaszolta Magdi könnyedén, az arca egyszerre nagyon zárkózottá vált. Aztán megfordult, felnézett még utoljára, Judit az ablakban leste őt, nem akart lejönni. Mindketten utálták a búcsúzós jeleneteket. Magdi intett, aztán beült az autóba. Magdi otthon hagyta az életét az Izabella utcában.

Idös mikor meglátta az esküvőn, hogy a müncheni lakás szinte kong az ürességtől, egyből károgni kezdett. Szerinte Emese, Magdi régi kollégája, aki albérlőnek beköltözött az Izabella utcába, biztos lop, de legalábbis hanyag és rendetlen. El fog mindent pocsékolni és egyébként is, hát miért hagyott ott Magdi mindent, a bútorokat, a dísztárgyakat, az egész konyhai felszerelést, a képeket, a tévét, a hifit, a cédéket?

Mindent.

Magdi ezt is meg tudta magyarázni, az anyja mellett Tobias is kérdőn nézett rá, ő sem értette teljesen az ügyet. Magdi akkor hadart valamit nekik arról, hogy ne haragudjon Tobias az anyjára, ez olyan magyar mentalitás, úgyse fogja megszokni, hogy a magyarok tíz körömmel kapaszkodnak a megszerzett javaikba. Hogyis engedhetnének ki a markukból, azt, ami már az övék, amiért megdolgoztak, hiszen meg kell őrizni mindent, ki tudja mire lesz még jó egy törött bögre, vagy egy kopott fotel, a bajra mindig számítani kell, fel kell készülni, semmit sem kidobni, és csak várni a rosszat, ez a lényeg.

Tobias értetlenül pislogott, aztán Magdi elkacagta magát, akkor végre megértette, hogy gúnyolódik. Magdi meg Idöshöz fordult és megkérdezte tőle, hogy minek hiányolja azt a sok kacatot innen.

– Egyébként is iszonyatosan drága lett volna átszállítani, fordulhattunk volna háromszor a kocsival, számold már ki drágám, mennyibe került volna! Tobiasnak meg szinte mindene van, minek kellene kettő mindenből.

A tágas, napfényes, minimál stílusban berendezett lakás nappalijában álltak, minden olyan éteri volt, sehol nem volt egy fölösleges zsinór, vezeték, szekrény, tárgy, mintha nem is valóságos emberek laknának itt, hanem valamiféle szellemek, olyan letisztult volt a tér. Idös akkor belátta, hogy igaza van Magdinak, a lány meg felsóhajtott megkönnyebbülten.

Azt valóban egyikük sem gondolta volna, hogy Magdit voltaképpen nem érdekelte sem a lakberendezés, sem a költségek, sem a gyakorlatiasság. Ő az egész eddigi életét akarta otthagyni az Izabella utcában, nem a kávéfőzőt, meg a söröskorsó készletét. Neki nem kellenek régi emlékek ebbe az új életbe, ő elölről akar kezdeni mindent.

Tobias szerencsére sose faggatózott, minek is tette volna, negyvenévesen az ember már sok mindenen túlvan, neki is van már elvált felesége és ott a kicsi Karen, akit nem ők nevelnek, de minden hónapban egy hetet velük tölt. Minek kellett volna végigkérdezni a múltat, a régi szerelmeket, a régi őrültségeket, Tobiasnak elég volt, hogy tudta ilyen fantasztikus nőt még nem látott, tele ennyi energiával, humorral és aki képes volt utánamenni, elhagyni a hazáját is, a barátait és a családját érte, hát nem elég ennyi?

Azt az elején eldöntötték, hogy kint fognak élni.

Tobias ezer apró figyelmességgel lepi még mostanság is meg Magdit, szinte naponta felemlegeti neki és mindenkinek, akikkel találkoznak, mennyire hálás ezért a nőnek, hogy otthagyta érte a családját, az otthonát és kiment vele külföldre. Sose értette meg teljesen, hogy ez nem Magdi részéről volt szívesség, hogy vele mehetett, hanem épp fordítva.

Magdi elnyomta a cigarettát, lesöpörte a homokszürke szoknyájára hullott hamut.  Belenyúlt a táskájába, egy levelet húzott ki belőle. Körülnézett, mintha valami illetlen dologra készülne, de nem volt ott senki, csak az útmentén felhalmozott szemétkupacok, a törött kuka, és néhány veréb, ahogy a morzsákat csipegette. Az órájára pillantott, három volt pontosan, most kezdődik a temetés.

Hajnalban indult, a türelmetlenség hajtotta. Éveken át megfosztotta magát az emlékeitől, most meg görcsbe állt a lába a gázpedáltól, annyira repült haza. Itthon akart végre lenni.

A szertartásra nem akart kimenni, fogalma sem volt, mit érezne, ha egyszerre látná meg Esztert, a régi barátait és az Ő koporsóján a virágkoszorúkat.

Időre volt szüksége, akklimatizálódnia kellett még, hozzászokni az itteni illatokhoz, érzésekhez és át akarta gondolni az eltelt éveket. Judit persze már várja őt, majd azt mondja nehezen jutott át a pesti dugón, minek magyarázkodjon. A levélre pillantott, nem bírta rászánni magát, hogy nekikezdjen, pedig tudta, ha még erre sem képes, akkor feleslegesen utazott ennyit, Esztert meglátogatni még sokkal nehezebb lesz, mint a levelét elolvasni még egyszer.

Nem voltak túl jó emlékei arról a napról, mikor először kézbe vette Eszter levelét, az ember az esküvőjén nem a zavaros múltjában szeretne elmélyedni, először nem is értette, minek ír hát neki a lány, vagy tíz éve nem látták már akkor egymást, semmi kapcsolat nem volt köztük. Idös persze kíváncsi volt rá, a kézírását megismerte, de mikor meglátta Magdi elsötétülő arcát, csak hebegett valamit, aztán kiszédelgett a szobából és megkereste Juditot, aki az esküvőre ment ki vele együtt és beküldte hozzá.

Az esküvő szörnyű volt, Magdi egyre csak azokra gondolt, akik a levélben szerepeltek, Eszterre, Rá, a szüleire, a városra. Nem volt szomorú, vagy nosztalgikus, inkább iszonyúan dühös volt Eszterre, jobban, mint bármikor. Ha legalább Idös nem pont az esküvője napján adja oda neki, de hát szerencsétlen nem tudta mi van benne, Magdi meg azon tűnődött vajon tudta-e Eszter, hogy most készül férjhez menni vagy ez is csak egy fatális véletlen, melyek sora kettejük kapcsolatát végigkísérte.

A levelet megőrizte, maga sem tudta miért. Nem állt szándékában válaszolni rá, ahhoz túlságosan is dühös volt rá, hogy még most sem hagyja békén, mikor annyi energiát fordított arra, hogy megszabaduljon Eszter és a többiek emlékétől.

Nem olvasta azóta sem, hogy reszkető gyomorral igent mondott Tobiasnak.

És most itt ül, majd nyolcszáz kilométert autózott azért, hogy találkozzon a levél írójával, tíz év és egy haláleset kellett ahhoz, hogy rájöjjön, nem tud olyan messzire elfutni a szülőföldjétől, ahol nem érik utol az emlékek.

De most már nem félt annyira.

A férfi halott és ez legalább némi biztosíték arra, hogy nem fog megint a szakadékba belezuhanni.

Kihajtotta a levelet.


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Time limit is exhausted. Please reload CAPTCHA.

:D :-) :( :o 8O :? 8) :lol: :x :P :oops: :cry: :evil: :twisted: :roll: :wink: :!: :?: :idea: :arrow: :| :mrgreen: