irodalmi díj közönségszavazás

Csak a szokásos

„Meghalt a János élettársa. Találkoztam vele a buszon.” - Úristen. Feltámadt? - kapja fel a fejét. Már régóta ott duruzsoltak mögötte, látásból ismeri is őket, mint kábé mindenkit a faluban. Egy helyen is szállnak le, de nem meri megkérdezni tőlük, hogy mit szólt János, meglepődött-e. Bár, ha jobban belegondol, mindig is az volt az érzése, hogy itt bármi megtörténhet. Szemébe fújja a szél a homokot. Ezt a legnehezebb megszoknia, otthon szinte sose fújt, igaz, eső is ritkábban esett. Itt meg örökké fúj, és amit végképp nem ért, hogy mindig szembe. Az eső? Azt meg a homok úgy szívja el, mintha sose esett volna. Könnyezik. Hosszú napja volt, fáradtan gyalogol. A laptop most is a húzza a vállát, bent hagyhatta volna, de automatikusan összepakolta, felkapta. Persze, ideges volt, megint vitába keveredtek egy megrendelővel. Nem tudja használni a programot, így a fejükhöz vágta, hogy hát persze, van az atyaúristen, és van felette az ájtís. Holnap elmeséli neki, hogy János élettársa ezt már lehet, hogy igazolhatná. El kell kanyarodnia a bolt felé. Ez az egy van a faluban, szóval még hosszabbítót is lehet kapni. Minden be van zsúfolva a 15 négyzetméterre, de lehet, hogy nincs akkora a terület. Kártyával fizet, és arra gondol, hogyha a tulaj lenne bent, az egyik sört biztos ingyen kapná. Tiszteli az értelmiségieket. Ahogy kimegy, elkapja egy beszélgetés foszlányát. A bolt mellett elkerített magánterületen söröznek a helyi gondolkodók. „Az élettársa írt, de hát a János a latint is jobban érti! Ennyi erővel pantomimozhatott is volna.” Hogy érnek rá ezek mindig? Akármelyik napszakban jön, itt vannak. Azon csak utólag gondolkodik el, hogy miről volt szó. Meg kellett volna kérdeznie: mikor írt? És mit? És hogy-hogy a latint? Otthon először megeteti a kutyát. Teljesen holdbéli tájjá változtatta a kertjüket. Megesküdnének rá, hogy cirkuszi kutya lehetett, szabadulóművész, csak állatváltozatban. Próbálkoztak kennellel, de mindig kiásta magát. A kerítés sem akadály neki, de már beletörődtek. Csak a szomszédok miatt ciki néha. Ha vihar van, tuti szökik, legjobban a szembeszomszéd pincéjét szereti, sokkal tartoznak már nekik. Egyszer azt hitték, elpusztult valahol. Aztán tíz nap múlva megjelent. Nem tudták eldönteni, hogy örülnek-e. Vacsora után kint maradnak a teraszon egy-egy pohár sörrel. Megint megszólal a béka – most a tölcsérjázmin nedves földjén hűsöl. Néhány napja fedezték föl, amikor furcsán közelről hallották a brekegést. Gyanítják, hogy valahol van egy társa. Lehet, hogy nemsokára rengeteg békájuk lesz. Mit csináljanak velük akkor? Elméláznak. Este nem tudnak elaludni. A hátsó szomszédban siratás van. Már harmadik napja. Holnap lesz a temetés, ezt még megtudta a boltban, talán utána már csönd lesz. Alvás helyett azon gondolkodik, vajon elhívták-e a János élettársát.

A Kereszt tér 7.

Amikor I. Ferenc József, Isten kegyelméből a Föld bolygó hetedik nagyhatalmának (ha ugyan nem a hatodiknak, holtversenyben Franciaországgal!), az Osztrák-Magyar Monarchiának az uralkodója, vagy ahogy ő nevezi magát: „első hivatalnoka", türelmetlen, öreg lépteivel, népes kísérete élén bejárja bővítés alatt álló budapesti palotáját, először kelet felé tekint ki belőle. A pesti oldalt látja a síkságon, egy végtelenbe vesző háztömeget a Duna túlsó partján. Ha osztrákcsászári szemével nézi a látképet, bizonyára némi féltékenységet érez a szíve mélyén: ez a Budapest sajnos már most is látványosabb Bécsnél, de nemsokára lélekszámban is túl fogja nőni. Ha viszont Magyarország apostoli királyaként tekint le ugyanerre a látványra, lehetetlen, hogy ne büszkeség töltse el. Itt talán felmerülhetne, hogy cseh királyként vajon milyen érzések támadnak a szívében Pest látképét szemlélve, de a budai királyi palota nem az a hely, ahol az ember cseh királyként gondol magára, még akkor sem, ha történetesen (mint éppen Ferenc József) egyszemélyben cseh király is. Miután letelik a pesti oldal megtekintésére magára rótt három perc, a király átsiet a palota északi oldalára, és két perc alatt megszemléli a budai hegyeket is. Villanegyedeket lát, amik szinte szemmel követhető gyorsasággal kúsznak fölfelé a lejtőkön. Budapest ebbe az irányba is vadul és elszántan nő, dagad. Nincs még egy ekkora város Bécstől keletre Isztambulig, de azon túl talán Pekingig se. Ám amikor átkalauzolják a palota nemrég elkészült nyugati szárnyának a hosszú erkélyére, egy falucska tárul a király szeme elé. Egy koszfészek. Egy szűk, kicsi völgyteknőt lát, egy rombusz alakú lapostányért, tele egymásra hányt, egymást támogató házikókkal. Ott egy nagyobb tér közepén csak nem két disznó túrja a földet? - Az ottan micsoda?
- A Tabán, felség.
– Még mindig? – csodálkozik az uralkodó nyelvtanilag hibátlan magyarsággal, de olyanfajta ügyetlenséggel, amivel költők tudnak ráhibázni a lényegre. Csak ennyit akart megjegyezni: nahát, milyen érdekes, hogy ez a Tabán még mindig megvan!, de ehelyett egy rövid és agresszív kérdést tett fel, amiben a) rosszallás van, hogy ez a szemtelen Tabán még mindig merészel létezni, sőt azonosnak lenni a régi önmagával; b) szemrehányás, hogy ha már a Tabánban magától nincs annyi belátás, hogy a szent haladás érdekében eltűnjön a föld színéről, akkor talán önöknek kéne végre lépniük, uraim! Azt fejezi ki Ferenc József rövidke kérdése, hogy takarítsák el a palotája alól azt a lepratelepet, de villámgyorsan. A jelenlévő urak aggódva néznek össze, mert félő, hogy most konfrontálódni kell az uralkodóval: valakinek udvariasan, de határozottan fel kell hívnia őfelsége figyelmét arra az államjogi tényre, hogy Budapest vezetése kizárólag a magyar országgyűlésnek tartozik a döntéseiről beszámolni, vagyis Ferenc Józsefnek nemhogy osztrák császárként, de még magyar királyként sincs közvetlen beleszólása Magyarország székesfővárosának az ügyeibe, így abba se, hogy mi látszik majd a királyi palotából és mi nem. - Évek óta folynak ott a kisajátítások, felség – szólal meg végül Budapest főpolgármestere. - Terveink szerint, mire a királyi palotának e szárnya is teljesen elkészül, a Tabán sem fogja már rontani a városképet. Ezerkilencszáztizenötre pedig új, modern városrész fog állani a helyén. A király bólint. Kielégíti a válasz. És ettől mindenki megkönnyebbül: szerencsére a jelek szerint a lényegben, vagyis a modernizáció szükségességében, mégiscsak minden művelt fő egyetért, legyen az uralkodó avagy alattvaló: mert hiszen lázas és lüktető korunk sürgető parancsa most, midőn ajtóinkon immár a huszadik század dörömböl acélkezével, éppen ez: a Tabánnak, és minden tabánnak, hazánk s a földteke összes tabánjának, melyek még a civilizáció fejlődésének útjában állanak, pusztulniuk kell, hogy helyükön végre diadalmasan magasba törhessen az Új! - Az ottan egy szélvész?
Egy fát mintha szélvihar rázna a Tabán közepén. A király öreg, de éles szemét összehúzva próbálja kivenni, hogy mi történik ott. A szárnysegéd már nyújtja is a távcsövet. Ferenc Józsefnek nem kell segítség a műszer kezeléséhez: hadgyakorlatok szemlélése során szerzett, sok évtizedes rutinjával gyerekjáték beállítania az élességet, könyökét letámasztja a mellvédre, és már látja is a diófán csimpaszkodó Joli könnytől koszos arcát, sőt, még a kakaóbajuszt is a szája fölött. A fa lombjában egy jókora rés tátong, és Joli azon át éppen a szemébe néz uralkodójának. Légvonalban 340 méter van köztük. (((A hármas zárójelen belüli szövegrészt a fatális 8000 karakteres terjedelmi korlát miatt tisztelettel kéretik nem figyelembe venni! A technológiai fejlődés százhuszonhat évvel későbbi szintjén nem lehetetlen, hogy a jelenlévő urak közül valamelyik már olvassa is az adatokat: - Zádory Jolán kisasszonyt látja, felség, a Kereszt tér 7. számú ház udvarán álló diófán. Ezernyolcszázkilencvenegy szeptember 14-én délelőtt fél tíz után öt perccel született, vagyis éppen ebben a percben tölti be a kilencedik életévét. Az időpontot azért tudjuk ilyen pontosan, mert az ifjú hölgy sajnálatosan korán elhunyt édesapja, Zádory István magántisztviselő feljegyezte azt, leánya horoszkópja majdani elkészítése céljával. Óhajt felséged születésnapi jókívánságot küldeni a kis Jolánnak elektronikus úton? - Hogyne, hogyne – válaszolja Ferenc József.
- Ez esetben figyelmeztetnem kell felségedet, hogy ez az úgynevezett "digitális" eszköz, melyet a kezemben lát, dimenzionálisan nem ugyanabban a világban létezik, mint felséged és a jelenlévő urak, valamint az ifjú ünnepelt ott a diófán, hanem egy, a miénkkel paralel világban, ami azt jelenti... hogy is fejezzem ki magam világosan... - Nos?
- Ami azt jelenti, hogy ha üzenetet küldünk neki, sajnos nem leszünk képesek ellenőrizni, hogy megérkezett-e hozzá. Természetfilozófiai okokból ugyanis nem befolyásolhatjuk a múltunkat. Csak egy dolgot tudhatunk szinte – hangsúlyozom: csak szinte! - biztosan. Hogy maga az eszköz el fog tűnni a kezemből. Mintha itt se lett volna. - Remek, remek – bólogat Ferenc József, mert neveltetése folytán, de alkatilag is idegenkedik a gépektől. A digitálisnak nevezett eszköz valóban eltűnik az üzenet elküldése pillanatában, sőt mintegy ráadásként a kezelője is. Mintha ott se lett volna a király kíséretében soha.))) Joli már abbahagyta az ág rázását, és csak fél kézzel lóg, a másik kezében a hímzett, ünneplő zsebkendője, azzal dörgöli az arcát. Igyekszik rendbehozni a toalettjét, mert rájött, hogy a palota erkélyén feketéllő csoport közepén maga a király lehet, ki más. És egy királynál ilyenkor biztos van egy távcső. Joli okos. Joli jólnevelt. Joli nagyon erős. De fél kézzel lóg egy magas fán, és még zokog is közben. - Jolikám, dobd el a zsebkendőt!
Rozina kétgyerekes anyukához nem illő módon mászik Joli után. De mint a majom, elárulva ezzel, hogy ő is minden fogódzót ismer a diófán. Csak a kéreg lett ráncosabb húsz évvel, a tenyerén érzi. – Nem baj, ha a földre esik! Engedd el!
- Nem szabad!
Joli nem bírja elengedni a zsebkendőt. Anya hímezte. Furcsa pillanat ez, nem sok ilyen akad egy ember életében: a neveltetés, az életösztön és az elkeseredettség valamiféle közös holtpontja: most egyik se számít jobban, mint a másik: bármelyik győzhet. Rozina hasonlóan ritka pillanatot él át: amikor a félelemtől annyira kitisztul az agy, hogy az anyai ösztön képes kontrollálni önmagát, és Rozina nem azt teszi, amit a szíve diktálna: nem Jolit kapja el, mert akkor mind a ketten lezuhannának, hanem a zsebkendőt rántja ki Joli kezéből. Joli a másik kezével is elkapja az ágat. Az utolsó pillanatban. Két másodperccel később lezuhant volna. Rozina és Joli egész életükben emlékeznek majd erre a közös, beszűkült pillanatra. Sokszor és nevetve mesélik el, de egyikük se érti meg teljesen, mi történt velük a diófán. Történt-e valami egyáltalán. Az egésznek Kató az oka, Joli öt és háromnegyed éves kishúga, az a gonosz disznó, aki szántszándékkel elrabolta Joli születésnapját. Katónak tegnap jelenése támadt: Jézussal találkozott Betlehemben. Ez nem lehetetlen, mert a tabániaknak választottnép-tudata van. Az őseik együtt érkeztek ide pátriárkájuk vezetésével a török Szerbiából, mint a zsidók a Kánaán földjére az egyiptomi rabságból. Ma, amikor csak egy nagy, lejtős park van a Tabán helyén, nehéz elhinni, hogy ebben a szűk kis völgyben elfért egy négyezer lakosú mediterrán kisváros kétszázéves múlttal, többórás bolyongásra alkalmas sikátorokkal, és legalább öt vallással. Pedig elfért. A tabániak valószínűleg többet gondolnak a Tabánra, mint más városok lakói a városukra, de kiválasztottság-tudatukat a szégyenkezés és a bűntudat is táplálja, és bármikor képesek az önostorozásra, hogy micsoda egy szörnyű, elmaradott helyen élnek, egészségtelen körülmények között, és erről ők tehetnek, gyönyörű nevű utcáik és tereik, a Kereszt a Holdvilág, az Aranykacsa, a Fehér Sas, a Hullám, az Ács, mind-mind jogosan vannak bontásra ítélve. Ők maguk pedig a szétszórattatásra. Semmi rendkívüli nincs hát abban, hogy a tabáni népből, ha nem is túl sűrűn, de rendszeresen támadnak próféták. Joli is tudja, hogy Kató nem hazudott, csak az háborítja fel, és keseríti el a végsőkig, hogy Kató direkt ma reggel mondta el a jelenését az ünnepi reggeli mellett (foszlós kalács és kakaó) Anyának és Nagyanyának. Joli végül gonosz képpel kijelentette, hogy Kató a szívasztmája miatt meg se fogja érni a kilencedik születésnapját, majd döngő léptekkel kivonult a szobából, és az ünneplő ruhájában felmászott a diófára sírni. Mert neki nincsenek jelenései, és most is csak bőg, mert Kató mellett neki mindig csak a gonosz, irigy, tenyerestalpas nővér szerepe fog jutni, és Kató sírása mellett az övé mindig csak bőgés lesz. - És mit beszéltetek a királlyal, Jolikám?
- Semmit!
- Pedig én úgy láttam, hogy nagy tanácskozásban voltatok egymással.
- De, Anya, hát nem is hallhatta, amit mondok!
- Ő se mondott semmit?
- Csak kérdezett.
- Hallottad?
- Dehogyis! Nem magyarul kérdezte.
- Hát akkor? Németül?
- Nem.
- Szerbül?
- Nem beszélve mondta.
- Szuggerált?
- Az mi?
- Hogy nem beszélve mondta. De mit kérdezett?
- Jó lesz ez így, Jolika?
A seb, amit Kató jelenése okozott, még sok évig fáj. Joli, ahogy a zsebkendőt, nem bírja elengedni. De aztán egyszer Jolinéni korában, amikor már rég tudja, mi az, hogy szuggerálni (hiszen évtizedek óta dolgozik a telefonos tudakozóban, és sok ezer kérdést kapott a királynál is távolabbról) komoly arccal úgy meséli a jelenetet, hogy Ferenc József azt kérdezte tőle telepatikus úton, üzenjen-e hadat Szerbiának, és ő – hát kislány volt még – sajnos nem értette meg. Mert ő bizony lebeszélte volna Ferenc Józsefet, szintén telepatikus úton. Mert ő, Zádory létére is van annyira vadrác, hogy megvédte volna Szerbiát! És lehet, hogy Kató Jézussal beszélgetett, de ő egy valódi királlyal, még ha sajnos félre is értették egymást. És nagyot kacag, bár titokban kezdi elhinni, hogy telepatikus úton tényleg megmenthette volna a világháborútól a világot. (((A hármas zárójelen belüli szövegrészt a fatális 8000 karakteres terjedelmi korlát miatt tisztelettel kéretik nem figyelembe venni! 1933-ban, amikor a Tabánt végül mégiscsak lebontják, a Kereszt tér 7. már nem áll. Nincs róla kép, mint a tér többi házáról, de pár fotó szélébe belelóg egy fűvel benőtt üres telek. Azon állhatott az üknagyanyám, Johanka háza, udvarán a diófával. A helyet nem nehéz megtalálni. A kőkereszt, amiről a Kereszt tér a nevét kapta, ma is áll. Onnan hatvan nagy lépés észak felé a diófa helye. Attól még öt nyugatnak: Kató kiságya. Még kettő: Jolié. De a hintóból kiszálló komorna, fehér kesztyűs kezében a szentkoronás selyempapírba csomagolt pralinés dobozzal, tanácstalanul nézelődik. A közvetlen szomszédok pedig, akik útba igazíthatnák, név szerint Kilián Sándor mészáros a Kereszt tér 1-ből, Wafner József kőfaragó segéd, Jurák Mária magánzó, Stammirovics István köszörűs, mindhárman a 2-ből, Freiszler Lajos kávémérő, és Huschek Ignáczné ker. szülésznő a 3-ból, Tolmáts Jánosné özv. magánzó, Horváth Mihályné özv. nyugdíjas és Hojász Simon fürdőszolga a 4-ből, Metzger János sütő mester az 5-ből, Tóth Dániel főv. tanító, Steinmusz Franciska háztulajdonos a 11-12-ből, Kuhn /Kun/ József hentes a 15-ből, Pokorny Józsefné özv. magánzó a 16-ból, Tetl János fodrász, Muday Sándorné és Müller Jánosné özv magánzók a 17-ből, Szobek József csizmadia a 19-ből, Grismanits Károly csizmadia mester és Bogisits Zoltán magánzó a 20-ból, Pál István fürdőszolga a 21-ből; továbbá Albecker Antal korcsmáros a Holdvilág u. 7-ből, Sturm Róbert könyvkötő segéd a Harkály u. 1-ből és Szarvady László rendőr a Harkály u. 3-ból - valamint mindezeknek a családtagjai, kuncsaftjai és az egyszerű járókelők azóta már mind félreálltak a szent haladás útjából.)))

Alkonyat után (a kastélyparkban)

mottó: „A hely, ahol élünk, lassan belénk költözik.”

nézz fel nézz fel. a mai este fent majd végül
a magas égboltok üvegbúra-színei alatt
törötten és semmivé meg a kékké mélyül
a fákon túli kozmosz és az alkonyat

a mélyben a fák a sétautak a csillagok között
felfelé nézve majd az ágak alól: ez is: egy öröklét
ahogy a mindenség a magassság is egyre csak pörög
a távolság elönti az éjjel: a kastélypark egét.
nem lehetek hát én sem más mint akkor, ha itt maradok
mert van még mélyebben is lent: lent a föld:
a fák gyökerei a porból és a sárrá lett nehéz csillagok

a távoli házak vagy ez a pillanat csupán: ez is ennyi csak:
meg a boldog és a bodogtalan és az elgyötört --
úgyis sár lesz itt a sétautak kéklő földje meg a lenti ég alatt.

CODA
és mégis mégis. bár a lombok és a kastélyok meg a fatörzsek
miként a kozmoszok: az örökkévalóságig minden is ledőlhet
gondold meg ha itt a parkban: a város a mindenség és nem csak én.
ott van immár ez a kozmosz is az isten tenyerén.

kisbetűs vers l.-nek

mint mondatkezdés, keresem a helyem aluljárón, hídon, teraszon át,
kutatom a megfelelő irányt, ahol még nem takarja el
a pályaudvar a lemenő napot, és megfürödhetek a céltalan,
elvékonyodó délutánban.

a döntések nem hozzám tartoznak, csak a remény:
a szúrós utcasarok, a vadember-hátú beton, a kopott bőr zebra
a megfelelő térre,
szerető tenyerbe terel.

kakaskukorékolás és a porzó földek kergettek ide,
ahol a nagy mentor,
akiből kinőttem,
olyan természetesen, mint egy köhögés, megölte magát.

ide tehát nem jut el akárki, csak aki szerencsés, vagy gazdag,
vagy őrült.
itt úgy járok, mint a szépreményű költő; a közhelyes író;
a nevenincs szülő;
kisbetűs ember;
és keresem kocsmában, macskaköves zsákutcában,
templomban az elillanó emlékezést.

de ez felszabadít,
mint az éjszakát átvedelő szerelmesek,
a lámpafénytől kikövéredett vakablak,
a körúton iszkoló kutya,

mert ez legalább leírható.

mindez csupán egy elfelejtett mozdulat lesz a sötétben,
hajdani tettvágy, ami a villamossínekre ült.
most már késő elfutni, mert ezt a helyet körömkefével
sem kaparhatom le magamról,
itt kell verset írni,
ragaszkodni a kisbetűhöz
ezen a szaros helyen,
ahol a nagy mentorok nyugszanak.

Iskolaíz

Zsolti nem az apám. Ha ő lett volna, talán nem fájt volna ennyire, amikor szétfeszítette a számat, és megpróbálta beletömni a húst. Anya nekiugrott, aztán csak a reccsenést hallottam. Anya ordított, Zsolti elengedett, és nyugodtan öklendezhettem. Az iskolára gondoltam, és Eszti nénire. Ő meg tudott volna védeni. Neki nem tudta volna Zsolti eltörni a kezét. Anya fölrángatott a székről az épen maradt kezével. A húsdarabok már kijöttek belőlem, félig rágva, mint az összetaposott férgek, hevertek a padlón. Először a rendőrségre mentünk. Anya azt mondta, elviszik Zsoltit, és amíg nem engedik ki, gyorsan össze tudunk pakolni, mert elmegyünk innen örökre. Kicsit sírtam, mert nem akartam idegen ágyban aludni. Nem tudtuk elvinni a játékaimat se, egy táskába pakolt anya mindent, nem fértek be, csak Maki, az alvónyuszim. Aztán beszálltunk egy idegen kocsijába, és sokáig mentünk. A hátsó ülésen ültünk, anya szorított magához, és az ágyamra gondoltam. Nem emlékszem minden helyre, ahol laktunk, csak az utolsó kettőre. Akkor még nem Zsolti volt velünk. Nem tudtam, hova megyünk, csak a Balatont ismertem fel, elképzeltem magunkat az osztályteremben lévő térképen. A térkép vastag, gyűrött papírból van, papírszagú, kék rajta a Balaton. Soká utaztunk, és tudtam, hogy innét már tényleg nem fogok tudni az én iskolámba járni. És nem Eszti néni fog tanítani. Anya azt mondta, ez krízisotthon, csúnya szó volt, nem akartam megjegyezni, mégis a fejembe ragadt, olyan, mint a krizantém, amit nagymamám sírjára viszünk a temetőbe. Nem szeretem a temetőt. Félek a halottaktól, akik ott fekszenek. A krízisotthon azt jelentette, hogy sokan vagyunk egy szobában, egy csomó gyerek és még két idegen anyuka. Emeletes ágyakon aludtunk, az enyém volt a felső. Eleinte féltem, hogy le fogok esni, de hamar megszerettem. Jó volt felülről nézni a felnőtteket. Egy idő után itt is mindenki azzal jött, hogy egyek, de legalább nem akart senki megtömni. Volt egy orvos is, aki megvizsgált, és azt mondta, túl sovány vagyok, és anya biztos nem ad nekem eleget enni. De ez nem igaz, anya még néha főz is. Csak én nem szeretek semmit. Az iskolában Eszti néni mindig leült mellém tízóraizni, és megvárta, amíg kérek a szendvicséből. A világoszöld padomra gondoltam, a helyemre Minka mellett. A termünkre, ahol a falra kitették a sárkányos festményemet. A vízfestéknek tavaszíze volt. Eszti néni megdicsérte a sárkányomat. Anya azt mondta, itt is kell majd iskolába járnom, és biztos itt is lesz vízfesték. Nem szeretem az itteni gyerekeket. Nagyon csúnyán beszélnek. Én egyszer régen csúnyát mondtam, és anya a számra ütött. Itt a másik két anyuka is csúnyán beszél, nekik nem üt a szájukra senki. A gyerekeknek se. De anya azt mondja, legyünk büszkék. Mi nem vagyunk cigányok se, és nem mondunk csúnya szavakat. Itt nem jó aludni. Nem az emeletes ágy miatt. Valamelyik gyerek mindig sír éjszaka, mert rémálma van. Néha én vagyok az. Az egyik éjel felébredtem, csak úgy magamtól, és hallottam, hogy az anyukák beszélgetnek. Főleg a pénzről. – Engem mindenhonnan kirúgtak – hallottam anya hangját –, mert a Dius sokat beteg, és akkor nem tudok bemenni dolgozni.
– Miért nem adod otthonba? – kérdezte egy másik anyuka.
– Már annyit kínlódtam vele – mondta anya.
Megkönnyebbültem, hogy nem ad otthonba, egyszer már voltam ott, mikor anya leugrott a hídról. Azt mondta, rosszul lett, és leesett, de én tudom, hogy meg akarta ölni magát. Kriszta, anya nővére is megpróbálta, de csak eltörött a gerince. Igazából jól járt, mert neki meg a barátjának lett saját lakása. Akadálymentes. Az otthonban nagyon sok gyerek volt. Csak arra emlékszem. A rácsos ágyakra. És hogy egész nap álltam, fogtam a rácsokat, ha elég soká szorítottam, eljött anya, és meglátogatott. Sokára kapott vissza engem. Szerintem ezzel büntették, amiért meg akarta ölni magát. Isten szerint az bűn. Bence atya mondta az iskolában. A hittanteremben nagyon szép képek vannak. Én a Szűzanyát szeretem legjobban. Nagyon szép és mosolyog. A Szűzanya nem iszik. Itt az otthonban anya sem, mert a portán megnézik, hoz-e be valaki piát. Csak cigiznek. Mindenki anyától kér pénzt, mert neki jön a segély. Anya dühös, de nem tud nemet mondani. Elkéregetik az egész segélyét, munka meg nincs. Takarítás volna reggel hattól tízig, de akkor engem nem tud bevinni az iskolába. Nem is akarok. Ez nem az én iskolám. Itt nincs Eszti néni. A falakon tompán koppanó, hullámos műanyag. A régi osztálytermemre gondolok, a sima, fényes olajfestékre. Ha felálltam a székre, elértem ott is, ahol már nem olajfesték volt, hanem valami krétaszerű, ami rákenődött az ujjamra. Lenyaltam. Iskolaíze volt. Hűvös. Ha ilyen íze volna, megennék bármit, és Zsoltinak se kellett volna belém tömni a húst. Anyának be kellett volna íratnia az új iskolába, de inkább vonatra ültünk, és visszajöttünk Budapestre. Krisztához mentünk, a földszinti lakásba, ahol ki vannak szélesítve az ajtók, hogy beférjen a kerekesszék. Egy matracon aludtunk anyával, a másikon meg Kriszta a Sanyival. Őt nem szeretem, mert hiányzik két foga, és ijesztő a feketeség a szájában, mikor mosolyog. De anyával jó egy matracon aludni, mert oda lehet bújni hozzá éjszaka. Ha van másik ágy, mindig odaparancsol. Azt mondta, messze van ugyan, de járhatok megint a régi iskolámba. Itt majd lesz munka, és nem küldik el, mert ha beteg vagyok, Kriszta majd vigyáz rám. Kriszta nem tud dolgozni, amióta eltörte a csigolyáit. Ott jó volt, én voltam az egyetlen gyerek, és ha anya elment munkát keresni, Kriszta játszott velem, és kártyázni tanított.
Aztán egy nap becsöngetett egy idegen nő. Láttam, hogy anya meg van ijedve, remegett a keze. A nő elegánsan volt öltözve, rúzs is volt rajta, de attól még látszott, hogy öreg. – Itt ez az egy matrac van? – kérdezte, és láttam, hogy anyának még jobban remegni kezd a keze.
– Nem, kettő van – vágta rá Kriszta. – Az egyiken mi alszunk a párommal, a másikon Emese a Diussal.
– És hol lesz a gyereknek íróasztala? – kérdezte a nő szigorúan. – Hol fogja írni a leckéjét?
– Hát a konyhaasztalon – felelte anya, és most már a hangja is remegett. – Mindig tisztaság van rajta.
A nő körülnézett, hosszan bámulta a falakat, a padlót, a villanykörtét.
– Ebben a házban nincs rendes burkolat. Ide nem engedhetek egy nyolcéves gyereket.
– Föl kellett szedni a padlót – magyarázta Sanyi –, szőnyegpadló volt, de ott nem megy rendesen a kocsi.
Kriszta bólogatott.
– Ez a puszta beton. Le kellett volna burkolni valamivel. És ezek a falak… Csupa penész. Ha a hétvégéig megcsinálják, jöhetnek. Ha nem, vagy visszamennek Nagykanizsára, vagy a gyerek megy otthonba, maga meg itt marad, és látogathatja. Anyára néztem, hogy bólint, vagy a fejét rázza. Hogy visszaküld-e az otthonba.
Bólintott. Még mondta is, hogy „rendben”. És akkor a nő elment végre. Én megint öklendezni kezdtem, pedig nem is ettem semmit.
– Ide ne hányj! – kiabált rám anya. – Eredj ki a vécére.
Kintről hallottam, hogy anya sír, és Sanyi azt mondja, még a falak csak-csak, de nincs pénz linóleumra. Szorítottam a vécé melletti kapaszkodót, ami azért van ott, hogy Kriszta át tudjon ülni a kocsijából, és egész olyan volt, mint kicsi koromban a gyerekotthonban, ahonnan csak a rácsokra emlékszem, ahogy szorítom őket. A tornateremre gondoltam, hogy ne hányjak. A vastag, piros szőnyegre, aminek bőrszaga van, mikor ráugrálunk. A kötélre is, amire én másztam fel leggyorsabban. Azt is szorítani kellett. Zsuzsa néni azt mondta, mutassam meg a többieknek, milyen szépen tudok spárgázni. Mire vissza mertem menni a szobába, anya már nem sírt. Azt is megengedte, hogy odabújjak hozzá. Aznap este felhívta Zsoltit, és másnap hazajöttünk. Hétfőn újra mehetek iskolába.